Hangosan szuszogott fel az óra. Hajnali 3:50-et mutatott. A nyári időszámításra átállás miatt bizonytalan voltam, mikorra is állítsam, hogy semmiképp ne késsek el. Nem aludtam jól. Mondjuk mostanában amúgysem telnek túl jól az éjszakák. Merev térdekkel kászálódtam ki az ágyból. A gőzölgő kávé fekete, kesernyés illata ébresztett fel igazán. Kint még sötét, de a madarak már hangosan énekelnek. Szemerkél az eső. Lassan összekészülődök és útnak indulok. Pedig szívesen bújnék vissza a párnák ölelő, fűtött kuckójába. Egyetlen porcikám sem kívánja azt a hideg, sziszegő esőt, amit a ház kapujában a huzat az arcomba vágott. Kiléptem. Kapucnit a fejemre húztam. Meghúztam a lépteim a villamos felé. Jól időzítettem, nem kellett rá sokat várni. Nem mertem leülni, nehogy a motorok finom zúgása álomba ringasson. Figyeltem az arcokat. Másokat is megviselt picit az éjszaka során elvesztett egy óra. Volt, aki még csak hazafelé tartott. De volt, aki talán munkába, vagy ki tudja hova. Volt, aki a Vértesbe. 

Aztán az Árpád-hídnál megindult az élet. Jött Spero, Ildi, Berzsó és Millers. Az egyre erősödő esőben közeledtünk a Hegyek felé. Figyelem a tájat, a szembe elhúzó autókat. Hallgatom a tapaszt útitársak beszámolóit, emlékeit különböző versenyekről. Közben megkocogtatom a térdeim. December óta hol itt. hol ott fáj, húzódik, nyeklik, nyaklik... Biztosan megvan ennek is az oka. Hogy pont akkor, amikor éreztem volna az erőt. Akkor ütött be. Igyekeztem a jó oldaláról nézni a dolgokat, de ez néha igen nehéz. Hiányzik, de közben érzem, egyre nehezebb lesz újra nekivágni. Talán csak egyszerűen gyenge vagyok fejben ehhez. De nem nagyon marad idő az elmélkedésre, bekanyarodunk a csarnok előtti parkolóba. 

Bent már zajlik az élet. A szokásos szervezői mozdulatok. Mindenki jön-megy, pakol. Készülnek bent a kiállítói sátrak, szalagok jelzik, hogy merre kell regisztrálni. Ha igyekeznék is ellenállni, akkor sem menne, nem tudnék nem kerülni a hatása alá. Lenyűgöző, hogy egy kis csarnokot mennyire feldob néhány sátor, asztal. Elönt az adrenalin, izgalmat érzek. Szinte versenylázat érzek. Néha önkéntelenül is bemelegítő mozdulatokat teszek. Egyszerre érzem magam otthon és kívülállóként is. Megfogok néhány dobozt és teszem a dolgom. Még megnézzük a Nagyok rajtját, de rögtön utána útnak indulunk.

Közben itt-ott drukkolunk Nekik. A szememben Hősök, mert nekivágtak egy olyan távnak, amiről jól tudták, hogy nem lesz könnyű. De talán még annál is nehezebb volt végül, mint amire a legtöbben számítottak. Ömlik az eső. Olvad a hó. Folyik a hókása mindenhonnan. Hatalmas pocsolyatavak, sártengerek. Kikerülhetetlenül. Kezdetben még én is óvatosan kerülgetem, ahol tudom. De egy idő után már engem sem érdekel. Már mindegy. Áll a hó kék leve a cipőmben. Átázott a ruhám. Felettünk szürke fellegek. 

Megérkezünk a helyünkre. Kipakolunk, mindent szépen elrendezünk. Várjuk az első futókat. A természet nem enged, nem enyhül az idő. Fokozatosan mossa ki a lendületem, a hangulatom.

Imádom az esőt. Mindent kitisztít, minden nyomot eltüntet. Lemossa a könnyeket, kimossa a sebeket. Néha gyorsan, néha csak szépen lassan. Nem sürgeti az óra, ráér elvégezni a feladatát. Megerősödik a szél. A hatalmas szürke fák egy ritmusra járnak, egyetlen ütemre mozognak. Órák óta állunk itt, közben futók jönnek, futók mennek. Ki határozottan, a célra koncentrálva. Kicsit irigykedve figyelek utánuk, ahogy elhúznak az utolsó szakaszra. Mások nagy mosollyal, gyerekek módjára futnak bele a pocsolyákba, már meg sem próbálják kikerülni őket. Sőt, talán már keresi a lábuk a legvizesebb helyeket.

Arcukon sár, víz, só, izzadság nyomai. Kiül rajtuk a fáradtság, de ott ül a szemükben a tűz, szájuk sarkában a mosoly. Mert bármennyire is fáj nekik esetleg, itt már tudják: megcsinálják. Innen már nincs sok hátra, innen már az út is könnyebb. 

Közben megérkezik a hó is. Egyre nagyobb pelyhekben csap a fák közé. Az egyre erősödő szél vízszintesen fújja át az ágak, törzsek között. Ahelyett, hogy a kedvem, kitartásom tovább zuhanna, egyre jobban az erdő részévé válok. Csodálattal figyelem, ahogy zúgnak az ágak, ahogy patakokban folyik az esővíz, ahogy vékony, fehér sávokat rajzol a hóesés. Az ég kékebb, néha még a Nap is át tud sütni rajta picit. A sárga sugaraival el tud kapni egy vékonyabb, fehér felleget. Kitárom a karjaim, arcom az égnek emelem. Szemeim becsukva engedem, hogy a havat arcomba vágja a hideg szél. Közben mégis érzem a nap melegét. 

Érzem az erdő illatát. A finom avarszőnyeg fanyar gőzét. Kicsit már a "minden mindegy" állapot, amin egy-egy hosszabb futás közben már többször átestem. A fáradtságot felülírja az út szépsége, amikor a fájdalom már inkább barát, mintsem ellenség. Amikor a szétfagyott ujjak életért szomjaznak. Amikor reszketek a fájdalomtól vagy a most épp a hidegtől. És ahelyett, hogy menekülnék, mind inkább mennék beljebb a sűrűbb erdő felé. 

A fák méltóságteljesen nyújtózkodnak az ég felé. Mosoly ül az arcomra. Átveszem az utolsó futók hangulatát. Örömöt látok az arcukon. Fáj mindenük, de kedvük nem szegte semmi. Mennek tovább előre. Lényegtelen, hogy esetleg már szintidőn túl. Mert nem ez a lényeg. Hanem az út, amit megtettek. Az élmények, amiket átéltek. A fák, a patakok, az állatok hangja, illata, fátyolos energiája. Magukba szívták, magunkba szívtuk, magamba szívtam minden zamatát. 

Fájó lábakkal, merev testtel... De fájó szívvel szállok vissza az autóba. Már most hiányzik valami. Azon merengek az erdei út utolsó méterein, hogy miért van ez az érzés. Miért ad a fájdalom, a szenvedés ennyi erőt, miért tölt fel. És nem csak engem, hanem másokat. Talán az életre kelés? Amikor újraindul a vér az erekben, amikor a megtört test, megtört akarat újra acélossá erősödik? Talán tényleg ennyire kevés kell ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat?

Azt hiszem, sokunkat ezek az impulzusok éltetnek. Hétről-hétre, hónapról-hónapra, évről-évre. Ezek akár életünk végéig elkísérhetnek. Most épp a sík falak védő (?) ölelésében írom ezeket a sorokat. De egy részem kint van valahol. Most épp talán még a Vértes völgyeiben. De máskor a Budai-hegyekben, a Mátrában... Kicsiny hazánk megannyi gyönyörű helyén. Lehet, hogy amerre csak járok, mindenhol ott hagyok pici darabot magamból, a lelkemből. Pici kapuk, amik örökre összekötnek engem ezekkel a helyekkel, ahová gondolatban egy pillanat alatt vissza-visszatérek. 

A helyek mindig jól belém vésődtek. Bármerre is jártam. Apró részletességgel. A tenger, Medulin piciny zugai. Prága, Krakkó, Berlin, Bécs, Barcelona... Megannyi pici emlék a távolból. Balaton, Tihany, Mátra, Visegrád, Vértes, Pécs, Fehérvár, Debrecen... Ők pedig hazánkhoz kötnek.

Talán sosem leszek jó futó. Talán sosem lesz elég erőm végigjárni azt az utat, ami ahhoz vezethetne. Talán az étkezésen, testsúlyon sem tudok majd annyit változtatni, mint amennyit valahol szeretnék, de mégis gyenge vagyok hozzá. De hogy élményekkel, emlékekkel teli életet tudok és akarok élni, az biztos. Szeretnék még több piciny gondolatkaput otthagyni kerek e világban. És ha más nem is, ezt a futás megadja nekem. És azt hiszem, ez messze több, mit amit kívánhatnék. A futás nem minden, nem a futás az életem. De a futás fontos pontja az életemnek. Nem a futásnak, hanem a futással élek.

 - Walter Ulrik - 

Fotó: Szaszafotó