Három az egyben...2012. június 3. (vasárnap) 08:19 - manbo
Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy nem vagyok sem őrült, sem megalomán. Cselekedeteimet nem vezérli feltűnési vagy bizonyítási kényszer. Egész egyszerűen szeretek terepen futni. Mindegy hol és merre a világban, a lényeg csak az, hogy terepen legyek…

Év elején igazából májusra csak a francia Maxi Race versenyt terveztem. De miután február végén meghívást kaptam a Transvulcania és a Zegama Aizkorri versenyekre, és a köztük lévő időben pedig egy nemzetközi terepfutásról szóló szemináriumra, úgy gondoltam ott kell lennem, hogy képviseljem hazánkat. Nem csak azért, mert számtalan híres, neves terepfutó indul ezeken a viadalokon, hanem azért is, mert egy ilyen találkozón lehetősége van országunknak, hogy önmagát bemutatva jelen legyen a nemzetközi terepfutás palettáján. A jövő szempontjából nagyon fontos, hogy tudjanak rólunk, ismerjenek és elfogadjanak minket a világ terepfutásában résztvevő tényezőként. Ezt az utat azonban törni kell, majd kitaposni, végül folyamatosan járni rajta. Én elsősorban ezért mentem ide. Hogy utat törjek és kitapossak. Mára az út eleje elkészült. Most azonban rajtatok van a sor.  Remélem, lesznek olyan fiatalok, akik folytatják törekvéseimet és (jól) járnak a kitaposott úton….

Transvulcania 83.3 km 4415 m szint
A mezőny egyik legutolsó tagjaként, a rajt előtt 18 órával érkeztem Las Palmasba. A kimerítő utazás 12 órán keresztül tartott, amiből az éjszakát a düsseldorfi reptéren ücsörögtem végig. A las palmasi reptéren már vártak rám a szervezők, majd a kis légvonalbéli távolságok ellenére egy jó 2 órás autóút során ismerkedhettem a sziget jellegzetességeivel. Sofőr szerepét egy fiatal spanyol lány töltötte be, aki sokkal csinosabb volt annál, mint ahogy vezetni tudott…

39_10_680.jpg

A szigetről tudni érdemes, hogy területéhez képest itt található a legnagyobb szintkülönbség a világon, illetve a legmélyebb felszíni vulkáni kráter is itt van. Ennek a peremén fut a verseny útvonala is tulajdonképpen. A szállás elfoglalása után csak a technikai értekezlet végére értem oda, de hiányosságaimat Sebastien barátom információi pótolták. Ebben a szállodában van az összes elit futó elszállásolva. Akikkel már versenyeztem együtt azokkal váltottam pár szót, de a többiek is barátságosak. Persze emellett mindenki feszült és óvatos. Az ebédnél és a vacsoránál is visszafogott fogyasztás jellemzi az élmezőnyt. Az én szobatársam Eric Clavery, aki egy remek fickó. Jól elvagyunk. Mellesleg ő nyerte a tavaszi Ecotrail párizsi versenyt, tavaly pedig az IAU terepfutó világbajnokságát. Vacsora után Erikkel a hajnali 4 órát célozzuk meg ébredési időként. Összeállítjuk a holnapi felszereléseket, kölcsönösen rácsodálkozunk a másik cuccaira, szokásaira, majd nem sokkal 10 óra után már alszunk is.
Reggel megy minden tervszerűen. Minimál cuccok fel, pár apróság és egy „nagy” dolog és irány a busz, ami átvisz a rajtba. Hamar megérkezünk. Óriási a tömeg, hatalmas felbolydult méhkasra emlékeztet a környék. Leszállunk és sodródunk a tömeggel. Mivel még sötét van és a rajt után is még 1 órán keresztül sötét lesz, ezért mindenki lámpával mozog. Mivel itt nincs semmi közvilágítás, így milliónyi szentjánosbogárra emlékeztet a sok futó. Csak a rajt van kivilágítva, de az nagyon. A spíker kitűnő, a reggeli időpont ellenére fantasztikus a hangulat. A mezőny nagy része (még én is) sok híres futót most lát élőben először. Villognak a vakuk, sok a foto, csoportképek sorozata készül. Még csak reggel 6 óra van, teljes a sötétség, de ennek ellenére is nagyon meleg van. Ráadásul észak felől, erős szél fúj, ami azt jelenti, hogy szinte végig szemből kapjuk majd a szelet. Még nem sejtem, de ennek később óriási jelentősége lesz majd….
Pár amerikai futó erejét kihasználva bepréselem magam az elit futók sorába. Megy a helyezkedés, apróbb termetemnek köszönhetően elég jó pozíciót harcolok ki. Aztán egyszer csak megindul a spanyol visszaszámlálás és pontban 6 órakor hatalmas tűzijátékok közepette nekivágunk. Az első pár száz méteren számomra szokatlan test-test elleni küzdelem és hatalmas tempó zajlik. Óvatoskodok és nem igazán értem az egészet, így még egy diákolimpiai mezei futó versenyen sem kezdenek. Megkerülünk egy világító tornyot, majd rögtön megjön a magyarázat. Hoppá, kb. 400 méterrel a rajt után egynyomossá szűkül az út. Két oldalt kőrakás, belül babszem nagyságú mély, laza salak. Porzik, mint a fene és minden erősebb rugaszkodásnál kicsúszik a láb alól. Előzni szinte lehetetlen. Persze beragadok. Vannak előttem vagy százan, így csak annyit tehetek, hogy elmosolyodok a régi bölcsességen: „Vagy csinálod a port, vagy nyeled…” Hát most nyelem.
Aztán lassan nyúlni kezd a sor. Az első 7 kilométeren 700 szintet emelkedünk. Végre utolérem Seb-et és beállok mellé. Tegnap abban maradtunk a vacsoránál, hogy összetartunk, segítjük egymást. Mi öreg UTMB-sek…
39_7_400.jpgJön az első frissítő, pár korty, aztán tovább fel. Összeáll a „vonatunk,” a szerelvény tagjai Joe, Greg, Seb, Emmanuel meg pár Salomonos srác. Folyamatosan emelkedik a pálya, de most már fenyőerdőkben és szélesebb, jól kiépített utakon futunk. Közben megvirrad, lámpákat le és csodálkozás a két oldalra nyíló panorámára. Tulajdonképpen egy gerincszerű részen hullámzunk felfelé. Hihetetlen, fantasztikus hely. Ilyet még életemben nem láttam, de még álmaimban se vetődött fel semmi hasonló. A 18. kilométernél már majdnem 2000 méter magasan vagyunk. A sok emelkedő kedvez nekem, így ellépek Sebék csoportjától. Egyedül Greg (a Salomon európai főnöke) tart velem, majd együttes erővel bedaráljuk a fiatal német Philip Reitert. Ő az egyedüli, aki bottal fut az élmezőnyből. Megbocsátjuk neki, hiszen még csak 20 éves a srác…. Közben a szél csak fúj. Nem erősen, csak annyira mintha egy hajszárító fújná a meleget. A nap még nem süt forrón, de ez a szél nagyon becsapós. Rögtön leszárítja az izzadság cseppeket, így észrevétlenül veszítünk nagy folyadék mennyiséget. 27 kilométernél van az első nagy frissítő pont sok ezer emberrel. Itt már a folyadékon kívül ehető dolgokat is adnak. 13. helyen futok itt át, semmi bajom, jól érzem magam. A következő rész egy hullámzó széles földúton halad szép lombhullató erdők között. Messze előttünk látjuk a hatalmas csipkés kráter szélét, és tudatosul bennünk, hogy ott kell majd haladnunk. Egyszerűen azért, mert másfelé lehetetlen lenne menni. Félelmetes, ijesztő látvány és tudat. Greggel megyünk itt együtt, majd csatlakozik Emmanuel Gault is hozzánk. Itt érzem meg először (32km) hogy csipdesi a görcs a combomat. Rögtön reagálok. Iszom, só be, MagneB6 be, és minden, ami segíthet ilyenkor. A pontos okot még nem tudom, ezért mindent sorba betolok, amit lehet és figyelem a reakcióimat.  Közben beérjük és leelőzzük Geoff Roes-t.
Újabb fölfelék kezdődnek, rendeződnek az erőviszonyok. Előttünk is, mögöttünk is futók tűnnek fel. Érzem, hogy most kell menni. Próbálom is, de a combom egyre többször, egyre erősebben jelez. 43 kilométernél újabb frissítő, ahol pánikszerűen iszok. Próbálok mindent alkalmazni, ami eddigi pályafutásom során használt ilyen esetekben. Kicsit azért javul, de a47. kilométerután már semmilyen erőteljes mozdulatot nem enged a combizmom. Persze közben romlik a sebességem, így hátulról folyamatosan érnek utol a vetélytársak. Lelkileg ez persze tovább rombol. Vergődök, próbálkozok, de nincs mese, egyre lassuló a mozgásom. Nem enged a test és nem enged a lélek sem. Nem kapok energiát, MOST, MA innen nincs kiút. Az egyetlen lehetőséget teszem. Elfogadom a helyzetet.
57. kilométernél érjük el a pálya legmagasabb pontját a Roque de Los Mchachos 2426 méteres csúcsát. Balra tőlünk több ezer méteres mélység, jobbra pedig a világ első csillagvizsgálóinak modern kori utódai. A csúcsról közel 100 kilométeres a körpanoráma, de én ebből nem érzékelek semmit. Pedig mutatják, hogy lent kb. 20 kilométer múlva a Puerto de Tazacorte kikötőjénél van a következő pont. Igen a kikötőnél, azaz 2422 méterrel lejjebb.
Érzékelem, hogy ez fájni fog. Hát fájt is. A lejtőket még siralmasabban bírta a combom, mint az emelkedőket. Gyakorlatban ez úgy nézet ki, hogy gyaloglás közben is elég volt egy rossz irányú terhelés és máris berántja a görcs valamelyik combizmomat. Főként a két szabóizom és a két lovaglóizom van terítéken. Hol az egyik, hol a másik. Ha jön a berántás ordítok egyet, és elterülök a földön. Mókás dolog kívülről nézve. Közben érkezik a mezőny, sok ismerős arccal.
Anna, Matthias, Calvo, Uli, Ian, mindenkinek van hozzám egy-két jó szava miközben felajánlják a segítségüket. De itt már nem segít semmi, még a piócás ember sem... Folyadékot nem tudok annyit bevinni, mint amennyit veszítek. Hiába gyalogolok, nincs léghűtésem így szakad rólam a víz. A meleg 30 fok fölé emelkedik, nincs árnyék és a szél is már hátulról fúj. Elhatározom, hogy akármi lesz, nem adom fel. Ha kell, megyek négykézláb. Kínlódom magam lefelé, a tenger látványa mágnesként vonz. De nagyon sok az a 2400 méterszint egyben lefelé. Aztán lassan már aszfaltos utak is vannak, amin a nézők legnagyobb meglepetésére szerpentinben megyek lefelé. Utolér Florent a svájci srác. Ő is durván görcsöl. Azzal vigasztalódok, ha éppen látom amint ő csuklik össze az aktuális görcsrohamtól…A lejtő utolsó 400 méterszintje a legdurvább. Gyakorlatilag egy függőleges fal, amibe egy 50 kanyaros szerpentint vágtak. Fentről egy jól irányzott ugrással könnyen a tengerbe lenne az ember, de sajnos ezt a részt is lábon kell valahogy legyűrni. Végül nagy keservesen leérek. A frissítőn eszek egy kis dinnyét és iszok, amennyit bírok. Már csak6 kilométer van hátra, de azon emelkedünk 330 métert. Nekikezdek és meglepő módon a sík részeken még futni is tudok. Na de ahogy ráfordulok, az emelkedőre a görcs minden eddiginél jobban büntet. Nincs mese, csak ülök az útszéli porban és nézem, ahogy a csajok küzdenek a helyezésekért. Az alázat mennyei magaslatait élem át ebben a helyzetben. Aztán jön megint Florent, segít felállni, megveregeti a vállam, majd mosolyogva tovább gyalogol. Én is nekivágok újból és valahogy felvergődök az emelkedő tetejére. Hosszú egyenes aszfaltozott úton haladok, két oldalon emberek biztatnak. Én visszamosolygok rájuk, de csak gyalogolni bírok a járdán. Egyre több és több az ember, majd közlik velem, hogy itt az utolsó kilométer. Kordonsor kétoldalt, én gyalogolok rendületlenül. Tömeg, hangzavar és ráfordulok a célegyenesre. Az egóm valami futásszerű csoszogásra késztet, de a chipszőnyegben is majdnem orra esek, annyira nem tudom a lábam emelni. Valahogy azért beszédülök a célba. Szörnyű állapotban vagyok. Már nem csak a lábam, hanem a kezem, a derekam és a hátam is görcsöl. Leülök, és percekig csak ülök. Aztán próbálok inni és enni is valamit. Vannak itt hideg vizes medencék is, de lemondok róla, mert látom, hogy egy-két ember, aki hasonló állapotban van, mint ahogy én, megpróbálkozik beleülni, de úgy begörcsöl tőle, hogy hordágyon viszik el. Úgyhogy szépen, türelmesen újraélesztem magam. Lassan megy, de nagy önfegyelemmel haladok. Később kapok egy vicsorgásra késztető masszást, majd a csere ruháim is előkerülnek. Még később visszavisznek a hotelba egy olyan busszal és sofőrrel, hogy majd mindenki vagy behányt tőle, vagy ismét legörcsölt a lába és a keze a kapaszkodástól. Hát igen, itt nincs egyenes útszakasz, csak kanyar és kanyar a végtelenségig. A görcs aztán szép lassan elmúlt, bár még este vacsora és lefekvés után is simán begörcsölt a talpam, ha nem nyújtottam ki kellően.

39_8_680.jpg

Ennek ellenére a Transvulcania egy remek verseny. A pálya nem túl technikás, de nagyon nagy erőnlétet igényel. A sziklák és kövek veszélyesek, a vulkanikus eredet miatt pengeszerűen vágnak. Az útvonal vezetése természetes és egyben misztikusan varázslatos. Sok a frissítő pont, de a melegre és a szélre külön készülni kell. Ha valaki szereti a vulkánokat és a mediterrán vagy trópusi hangulatot, ezt a versenyt ne hagyja ki. A maximális öt csillagból én ezt a versenyt négy és félre értékelem.

39_11_400.jpgA verseny utáni napok a regenerálódás és a „Les Cloud. More Sky „elnevezésű terepfutó szeminárium jegyében teltek. A három napos konferencia során sok érdekes dolgot tudtam meg, és több esetben is lehetőségem volt elmondani, hogy nálunk Magyarországon hol és merre tart a terepfutás. Bizakodásra adhat okot, hogy hazánkat Lengyelország mellett, mint Közép- és Kelet - Európa terepfutó húzó országaként emlegetik.  A konferencia végeztével a teljes csapat átutazott a Bilbao melletti Zegama környékére. Érdekes volt megérkezni a mindenütt zöld esős, ködös Baszk föld hegyei közé a kopár kiégett, poros las  palmasi viszonyok után. Ez a ködös, esős, de folytonosan zöldellő vidék nekem igazából közel áll a szívemhez. Hasonló hegyek és bükk erdők vannak erre, teljesen olyan, mint a mi hazánkban, csak itt minden nagyobb és meredekebb. A baszk kultúra kiemelkedik az európai kultúrák közül, és mind nyelvével, mind gasztronómiájával, a legrégebbi eredettel büszkélkedhet.
A verseny, amire érkeztünk a híres Zegama – Aizkorri hegyimaraton. Az indulók létszámát 500 főben maximálták, de ezt 2500 jelentkező közül sorsolják ki. Itt az indulás joga is hatalmas rangot jelent. Tudni kell még azt is, hogy baszk földön a sportnak és a mozgásnak nagyon nagy hagyománya és népszerűsége van. Itt szinte mindenki mozog, sportol valamit. Nem véletlen tehát az, hogy annyi jó és erős futójuk van…
A verseny napjára esőt, havat és hideget jósoltak, de ennek ellenére is közel 40.000 néző biztatja majd a futókat…

Zegama – Aizkorri hegyimaraton 42 km  2736 m szint
Hét nappal a Transvulcania 9 és fél órás terhelése után egy rövid, de nehéz verseny várt rám. Az időjárás kedvezett, hiszen szeretem a hideget, az esőt főleg a Las Palmasi +35 fok után. A rajtszám felvétel példásan gördülékenyen ment, a technikai értekezleten pedig szinte mind az 500 futó részt vett. A kötelező felszerelés itt nincs, illetve egy vízálló jacket mindenkinek vinnie kell magával. Hogy miért?  Az majd hamarosan kiderül.
39_2_400.jpgA rajt reggel 9-kor volt Zegama város központjából. Maga a városka nem túl nagy, de csodásan ívelő zöld hegyek veszik körül és gyönyörű templom és, épületegyüttesek találhatóak benne. Szerencsére ismét volt az elit futóknak az első sorokban egy elkülönített terület, így én a 10 számú rajtszámommal (ami nagy megtiszteltetés és elismerés) az első sor közepéről rajtolhattam. Szakadó esőben és 7 fokban vágtunk neki a távnak. Rögtön látszott, hogy ez más mezőny, mint amit eddig tapasztalhattam. Egyből hatalmas a tempó, megy a helyezkedés, a technikázás, hiszen 600 métersík aszfaltrész után egy szűk úton máris nekiugrunk az első hegynek. Ez a hegy 6 kilométeren közel 600 métert emelkedik, de kőkemény versenytempó semmit nem változik közben. Folyamatosan méterenként követjük egymást a futótársakkal. Sár, víz mindenütt, de senki nem kerülget semmit. Nincs is értelme, mert mellette is ugyanakkora a sár, és minden plusz méter duplán számít. Bele tehát a legnagyobb sarak közepébe! A cipők vágják a vizet, repül a sár, mosolygok is rajta, ha nemcsak a nyálamat köpöm ki néha. Jön egy kis lejtő, maximális sebességen abszolválja mindenki. Frissítő pont jön, ahol óriási a tömeg. Na, ilyet még nem láttam. Két oldalt ember falak. Őrjöngenék, kiabálnak, buzdítanak. Újabb emelkedő, kezek tolnak, löknek tovább, ha meg- megcsúszik a lában. A tüdőm zihál, a lában savasodik, de itt nem lehet visszavenni. A közönség extázisa belehajt, hogy a maximumot adjam. É s erre kell itt a legjobban vigyázni, hogy nehogy elfusd magad a közönség fantasztikus biztatásától. Füves lejtő következik, ami úgy csúszik, mintha szappanos lenne. Időnként egy lábon csúszok hosszú métereken keresztül, míg a másik lábammal és a kezeimmel hadonászva igyekszem az egyensúlyomat megtartani. Burleksz filmbe illő mozdulatok. De végül sikerül, leérek. Aztán jön az a rész, amit az előző napokban Vikivel és Ikerrel bejártunk. Utólag is köszönöm a segítségüket. Nagyon jó volt, hogy nem voltam a verseny közben egyedül és magyar szó is biztatott a pálya széléről. Itt 700 méterről 1445 méterre emelkedünk 7 kilométer alatt. Először bükk fák között, majd füves, köves törmelék lejtőkön. Fúj a szél, arcunkba csapja az esőt, köd telepedik a tájra. A verseny hevében szinte tudomást sem veszünk az időjárás viszontagságairól. Folyamatosan előzgetjük egymást a vetélytársakkal. Az Aratz csúcsára tartó emelkedőt végig futom. A szakértő közönségnek ez persze imponál, hiszen körülöttem mindenki gyalogol. Na, a kis magyar meg fut… Cserébe megsokszorozzák a buzdítás hangerejét. A lejtőn viszont fordul a kocka, a versenytársak aláznak rendesen. A legjobb képességem és bátorságom szerint futok, de így is folyamatosan előznek. A 19. kilométernél frissítenek Vikiék, aztán átfutok egy természetes barlangon (San Adrian). Egy kis vízszintes rész után Sancti Spiritunál ráfordulok Aizkorri csúcsára vezető emelkedőre. (1000-ről 1550 méterre 2,5 km alatt). Ezen a részen két oldalt több ezren állnak. Futok végig. Megcsúszok néha az agyagon, de újból futok. A nézők szerint jobb, gyorsabb volna, ha gyalogolnék. Mondják, hogy „ walk, walk „ . De én nem. Lépkedek, tipegek felfelé, a baszkok meg elismerik makacsságom. A hangulat olyan fantasztikus, hogy a havazásból nem érzek semmit. Egyre sziklásabb az út, a sziklák között pedig csak víz és sár. Minden csúszik, ezért minden méterért meg kell küzdeni. A tömegben felérek a csúcsra, de a neheze csak most jön. Át az Aitxuri csúcsára 1300 méteren keresztül. No, de milyen az 1300 méter? Itt nincs semmi kiépítve, se sziklalépcső, se kijárt ösvények. A jelzések a sziklákon és az ember megy, amerre tud. A ködben és a hóesésben néha négykézláb oldalazok. Itt most szó sincs futásról. Ezt a részt egyszerűen csak túl kell élni. Egy kifeszített kötél segítségével felérek az Aitxurri csúcsára. Na, itt „csak” 4-5 hegyimentő van. Nem csodálkozom rajta, hiszen itt többen nem is férnének el. Kezembe adnak egy kötélvéget és megmutatják, merre menjek a ködben. Jön a lefelé.(400 mszint lefelé 400 méteren!!). Hát láttam már pár dolgot az elmúlt 30 év alatt, de ilyet még nem. A sziklabordákon még lebotladozom valahogy (erre mondják nálunk, hogy „ördögszántás”, de itt 50 fokos szögben kell lefelé menni rajta), de az utána következő hasonló meredekségű vizes, havas fűlejtő elgondolkodásra késztetett. Ezen ugyan is páros lábbal csúszva indul meg az ember, ami gatyafékes csúszásba torkollik. Csak úgy csattan az álkapocs és a fogsor, ahogy seggre esünk. Na, itt is csak engem előztek, nekem nem sikerült senkit magam mögé utasítani. Inkább bölcsen az életemért imádkoztam…

39_5_680.jpg

Aztán csak leérek épségben az urbiai fennsíkra. Ez a rész egyszerűen csodálatos. A fű méregzöld, mindenütt egyenletesen csak pár centis, sok a dolina és a töbör, hófehér mészkősziklák, néhol bárányok és persze emberek, futók. A következő frissítőpontnál Vikiék megetetnek, mert itt már érzem, mennyi kalóriát vitt el a hideg. A lában jó, de az energetikám ingadozik. Libabőrösre ráz a hideg, vacognak a fogaim. Szinte befalok minden ehetőt. Még mindig engem előzgetnek, de aztán jön az utolsó emelkedő. Csak 1 kilométerhosszú az egész, de azért van benne 200 m szintemelkedés. Ismét embertömegek állnak az út két oldalán. Hatalmas a biztatás, itt is remek a hangulat. Jól haladok, pozíciót tartva felérek.  Innen még 11 kilométer van hátra a célig, végig lefelé 1000 méter szintet veszítve. A nyílt füves, köves részekről beérünk az erdőbe. Itt kétfajta terepviszony fogad. Vagy térdig érő agyagos, avaros sárkeverék, ami szinte cuppogva letépi a cipőt az ember lábáról, vagy egyszerűen az egynyomos ösvény, amin egy 20 cm mély patak folyik, amiből csak az éles kövek állnak ki. Na, ilyen körülmények között kell 4-4.30-as tempót futni lefelé. Először nem megy és páran leelőznek. De egyszer csak elkezdek működni (a kaja kezd felszívódni). Felveszem a tempót, a stílust és a frekvenciát. Elkezdek zúzni lefelé, többen már nem előznek meg, sőt én kezdek el előzgetni. Egyre jobban érzem magam. Repítenek a lábaim. Most egy orosz sráccal küzdök, de szinte az egész pályán mindig volt körülöttem egy-egy versenyző. A nézők itt is csemegézhetnek. Sok a mentős és sok az elsősegély hely. Hát igen érthető, itt egy esés a szezon végét jelentené. Leküzdjük magunkat a házak közé, már látni Zegamát. Aztán egyre több és több az ember. Majd leérek a templom mellé, aztán már csak egy kanyar marad és beérek. Mélységesen megkönnyebbülök. Egy érzéstől szabadulok meg, amit félelemnek hívnak. Igen, féltem. Ez egy ilyen terepfutó versenyen. De itt vagyok, egészségesen és sérülés nélkül. Csak az arcom öregedett vagy 10 évet. Nehéz és veszélyes egy ilyen hegyi futás, de beérni mégis fantasztikus érzés. Egy ilyen beérkezés után érezzük meg igazán, hogy kik vagyunk és minek a részei. És kik is vagyunk? Csodálatos emberek, akik képesek ledönteni a korlátaikat és bár kívülről öregebbnek látszanak, de belülről örökké fiatalok maradnak.

39_9_680.jpg

A Zegama-Aizkorri (Vöröskő) hegyimaraton a terepfutás sava  borsát, minden eszenciáját tartalmazza. Ezt egyszer ki kell próbálni, ezt egyszer le kell futnia minden teljességre törekvő terepfutónak. A táj mesés, az emberek barátságosak, a verseny hangulata ünnepien parádés. Ha nem esik a pálya teljes biztonságban teljesíthető és garantáltan életre szóló élményt ad. Értékelésem a maximális öt csillag.

Maxi-Race du Lac d'Annecy
A haza út kalandosra sikerült, de kedd délutánra sikeresen megérkeztem Miskolcra. A csomagom szerdán ért utol, így maradt 4 napom a regenerálódásra. Ezen a hétvégén (a harmadik) az Annecyben rendezett Maxi Race 85 kilométere várt rám, de az útvonal módosítások miatt végül 91 kilométert és 5100 méter szintkülönbséget teljesítettünk. Persze ez nem gond, de néha pár plusz kilométer borzasztóan hosszú tud lenni. Péntek délután szálltam repülőre több magyar futótársam társaságában. Egy könnyű és rövid utazás után este már egy hangulatos Annecy-i étteremben vacsoráztunk. Szombat reggel egy rövid átmozgatás (10,5 kilométer 400 m szint) erejéig megnéztük a pálya utolsó kilométereit. No, ennyi elég is volt arra, hogy megtudjuk, mi is vár ránk holnap. Ez a verseny tulajdonképpen az Annecy tavat kerüli meg úgy, hogy közben a környező hegyeken vezet végig. Négy nagy emelkedő és négy nagy lejtő jellemzi ezt az útvonalat. A verseny a szokatlannak tűnő hajnali 3:20-kor indul, és talán meglepő, de ehhez a rajtidőhöz relatív könnyen fel lehet kelni hajnali 2 órakor. A teljes távon közel 1000 indulót regisztráltak, főként franciákat, de harminc más ország futói is képviseltették magukat. Maga a rajt talán a korai időpont ellenére nem sikerült túl hangulatosra, de a tökéletes időjárás mindenért kárpótolt. A meteorológia szerint ugyan eső és hideg volt várható, de ez később nem igazolódott be, hiszen végig jó maradt az idő, sőt 27 fokig melegedett az idő. Itt is a szokásos elit zónából rajtoltam és a 3.30-3.40 körüli első lapos kilométerek is a szokásos forgatókönyvre emlékeztettek. 3 kilométer után aztán ráfordultunk az első emelkedőre. Az élmezőnyben négyen maradtunk, akik közül én egyedül a helyi Pascal Giget-t ismertem csak. Igazából rá figyeltem a legjobban, hiszen tudtam, hogy itt edz, ismeri a pályát, mint a tenyerét, ráadásul tavaly második volt kicsit lemaradva a spanyol Iker Karrera mögött. Amint azonban a többiek leolvasták a rajtszámomat és a nevem rögtön előre is engedtek, miközben az UTMB-t emlegették… Innentől kezdve már én vittem elől a tempót. Kellemes lombhullató erdőkben haladtunk, meglepetést csak a felső régiókban tapasztalható hófoltok okoztak. A 16 kilométeren keresztül tartó emelkedő tetejére csak ketten maradtunk Pascal-lal, és ahogy a csúcsra 1699 m-re értünk a hajnal első fényei is derengeni kezdtek. Persze az erdőkben itt is a madarak ébrednek legelőször, és jellegzetes énekes dallamaikkal mindig előre jelzik az új nap elérkezését. Magára a csúcsra fáklyasor vezetett majd utána nem sokkal következett az első frissítő állomás. Na, félni azért ettől nem kell, hiszen a 90 kilométerre összesen csak 3 jutott!

39_1_680.jpg

Persze a ponton abszolúte passzivitás tapasztalható irányomba. Senki semmiben nem segít. Nem értenek semmit, és mintha egy szellem lennék, úgy néznek folyamatosan rám. Hát ehhez már hozzászoktam, már meglepődni sincs kedvem. Vajon mit szólnának, ha nálunk ők ugyanezt tapasztalnák…?
Lejtős rész jön, Pascal állva hagy. De nem is akarom elverni a lábam az első komolyabb lejtőn.(5 km 900 m szint) Aztán a hajnalban leelőzött másik két versenyző is utolér. Nem bánkódok, csak haladok a saját tempómban. Hullámos rész következik, majd 35 kilométer után belekezdünk egy újabb hegy emelkedőjébe. Na, itt aztán szépen beérek és visszaelőzök mindenkit. Egyedül Pascal tartja velem a lépést. De ő már reggel óta magasabb oxigénfogyasztással fut, mint én. Egyszerűben fogalmazva liheg. Ez pedig nem tartható sokáig. A Col de la Frasse-ra szinte együtt érkezünk, de már a lejtőn sem nagyon tud tőlem elfutni. A 49 kilométernél lévő 2. frissítő pontra minimális különbséggel együtt érkezünk. Ő gyorsan tovább, én meg elküzdök pár percet a szokásosan bamba és értetlen frissítő személyzettel. Lapos kilométerek következnek, majd az51. kilométer után elkezdjük a harmadik. hegyet. (10 km 1000 m szint). Hamar utolérem Pascal-t és most már végérvényesen leelőzöm. Nem tud velem tartani. Látni, érezni, hogy ma ennyit bírt. Én tovább futok, de pár kilométer után figyelmeztetni kezd a Transvulcanián is tapasztalt combizom görcs. Azóta sokat gondolkodtam és elemezgettem az okokat. Sokat beszélgettem sokféle emberrel is róla, még a végső konklúzió kialakult bennem. Ilyenkor nálam az működik csak, ha kevesebb folyadékot veszítek, azaz kevesebbet izzadok és több ásványi anyag tartalmú italt iszok. A bevitelnek többnek kell lenni, mint a kiadásnak. Ennek megfelelően stratégiát váltok, mivel nincs kísérőm, és a rajt óta viszem magammal a teljes mennyiségű izopor és kaja mennyiségemet. A megmaradt mennyiséget kell most úgy beosztanom, hogy a célig biztosan elég legyen. Ez nagy önismeretet igénylő feladat. Sokkal óvatosabb futótempóra váltok, és az összes adódó vízfolyásnál és vízvételi lehetőségnél iszok pár decit és teletöltöm a kulacsom. A súly nem számít, ha kell, cipelem a víz okozta többletsúlyt. Természetesen a sima vízbe izoport is keverek, és ha az elfogyott, akkor jön a bodza virág és más virágok szirmai a sima vízbe. Ezeknek is van kioldódó ásványi anyag tartalmuk, jobb, mint a sima patak vizet innék…
Szóval beindítom a túlélő üzemmódot, ami működik is megfelelően. Nem romlok tovább, tartom magam. A harmadik hegytetőn visszanézve feltűnik mögöttem Philipp a fiatal német srác. A pár percnyi előnyöm elolvad az utolsó frissítőpontig.
39_12_400.jpg
A 75. kilométernél lévő frissítőponthoz egyszerre érkezünk oda. Őt a mamája frissíti, én küzdök a szokásos francia ellenállókkal. Kifutunk a pontról, magam elé engedem. Látom, hogy sokszor visszanéz rám és eszembe ötlik, hogy a ponton is sós kajákért kiabált. Érzékelem a gyenge pontját, támadható lenne, de nem az én állapotomban. Bár tudom a taktikáját a hátralévő résznek, de ismét kevés a comberőm hozzá. Amint tartom, vele a lépést rögtön figyelmeztet a görcsölés és jelzi, hogy ez tarthatatlan. Vagy mindent egy lapra téve kockáztatok és megpróbálok vele futni, vagy visszaveszek a tempóból és biztosan, hatékonyan haladva célba érkezhetek. A Transvulcanián tapasztalt behalás óvatosságra int. Ezért hát visszaveszek és elengedem Philippet. Tartom a lassabb tempó kevesebb izzadság, a lehetőség szerinti maximális folyadékbevitel egyenlet fegyelmezettségét. A görcsök enyhülnek, normálisan haladok, de nem győztes tempóban. A hegy tetejére már összeszedek kilenc perc hátrányt. Jön a sziklás hegytető egy több száz méter mély sziklafal szélén. Óvatosan haladok, nincs miért kockáztatnom. Greggtől (akivel a Transvulcanián futottam együtt) megtudom a pontos részidőket az előttem és az utánam lévőkről. Ezen megnyugodva már csak az utolsó 5 kilométeren kell800 méterszintet ereszkednem. Sok a kanyar, sok rövidtávos ér utol és nagyon sokan sok kanyart levágnak. Én nem „ kispistázok” inkább tartom a tempót a normális keretek között. Aztán felismerem a szombaton már bejárt utolsó kilométereket és szerencsésen, jó erőben leérek a tópartra. Innen már csak egy kilométer maradt a célig. Kapok egy kísérő motorost és rajta egy kamerás embert, aki kérdezget a versenyről, miközben 4.30-5 perces tempóban a 91. kilométeremet futom. Lehetnék ugyan fáradtabb is, de azért válaszolok neki rendületlenül. Aztán eszembe jut az, hogy az UTMB -n egy ilyen futás után kezdődik csak az igazi verseny. Ezt végiggondolva magamban megnyugszom. Érzem, hogy bírnám még, maradt még bennem erő. Mert annyit mindig kapok amennyi feltétlenül szükséges. Kiegyensúlyozottan, megbékélve a dolgok menetével futok át a célvonalon.

A Maxi Race jó verseny, és remélem évek múlva egyre jobb lesz. Sajnos a hangulata elég lapos, de a csodálatos táj és a fantasztikus környezet feledteti ezt. Terepviszonyai miatt nagyon jó felkészülési verseny az UTMB-re vagy más komoly alpesi versenyre készülő magyaroknak. Megközelítése könnyű, de hangulati és franciás jellege miatt nem tökéletesen futóbarát esemény. Az ötből három csillagra értékelem.

Három hét alatt három nehéz versenyt teljesítettem. Mindhárom másra tanított és én jól megtanultam ezeket a leckéket. Már tudom, hogy a siker és a kudarc egyenlő. Bárki győzhet, de az a bárki veszíthet is. Sosem az a lényeg, hogy milyen a végeredmény, hanem az, hogy annyit tegyünk érte, amennyit megtehetünk. Többre pedig nincs is szükség.

Hát ennyi a „három az egyben” terepfutásból. Fogyassza Mindenki egészséggel!

Vissza