Már a Mátrabérc Trailen is csak "centiken" múlt a dobogó legfelső foka Kiss Mikinek aki a hazai terepultra egyik kiemelkedő személyévé vált az utóbbi években. Az idei UltrAspire T100-on, érett, taktikus versenyzéssel utasította maga mögé a hazai mezőnyt. Ő így látta a versenyét:

Az eminens tanuló érzésével álltam a rajthoz: ami felkészülésben lehetséges volt, érzésem szerint, azt megtettem. Jó eredményhez ez persze önmagában kevés: az eredmény úgyis az előttem álló százegynéhány kilométer által feltett „kérdésekre” adott válaszaimon fog múlni. A Mátrabérces kilométereket már nem éreztem, de tudom ez csak a felszín, a 2 hét a Bérc és a T100 között nyilvánvalóan nem elegendő egy optimális regenerációhoz (legalábbis nekem nem). Ugyanakkor az ultraterepezés tendenciáit nézve a 2 hét eltolással 2 verseny eredményes teljesítése már vállalandó kell, hogy legyen.

Rajt előtti pakolgatás: kabát derékra kötve a kulacsöv fölött, így stabilan áll a teljes táv alatt (egyszer sem kellett igazítani rajta). Az első hosszú szakaszra a 0,7 l-es kulacsot egy 0,5 l-es kézbevivőssel egészítem ki. Kis dumálgatás lábrázogatva a rajt előtt, jó látni az ismerős arcokat kár, hogy Csabi és Carlos nem tud itt lenni.

Két dolgot fogalmaztam meg magamban taktikaként: Úgy futni gyorsan, hogy ne nagyon erőltessem meg a lábam, tehát az „olcsón” szerezhető szakaszok (enyhe lejtő, síkok) minden méterét lendületes suhanássá varázsolni. Aztán nem elfelejteni: „amit az első Kis Rigóig nem szedtünk ki a versenyből, utána már egyre nehezebb”.

Elindul a menet, kitotyogunk a kapun csoportosan, aztán az utcán széthúzódni kezd a mezőny. Hajduska, Urbán Zs. távolodnak tőlünk fölényes dinamizmussal. Nem versenyzem velük az első kilométerekben. Remeteszurdokból kifelé haladva elkezd esni az eső, ennek örülök, nagyon inspirál az esőben futás. Nagykovácsi szélén kicsi megtorpanás, én tudom, merre megy az út csak nincs rajta jelölés, csak egy letépett szalag árválkodik. 100 m után már van egy sárga pötty, de a volt Zsíros-hegyi TH-nál megint nem az a szemet megvezető trail-es jelölés van, az első bálozók itt biztosan megtorpannak. Felfelé menetben meglátom Zsoltot kb. 200 m-re, lassan fut, én gyaloglom, ezt kihasználva elnyomok egy koffeines gélt, ha már nem hagyják az embert szombaton délig kávézni az ágyban… Bükkös ároknál utolérem az élen haladó párost, 1-2 percig ráállok a tempójukra, érzem, nekem ez most gyorsabban gurulna: visszaváltok és előzök. Eltávolodok tőlük, az intenzívvé vált esőben feleslegessé válik a pocsolyák kikerülése, megtorpanás nélkül légvonalban haladok át pocsolyán és dagonyán egyaránt. Piliscsabán, a főúton elvétem a jobbra kanyart (nincs felfestés), majdnem a templomig elfutok, oda-vissza 500 m lehet, jó a tempó, nem drámázom, ennyi belefér. Sikerült így is az élen maradnom, „átsegítenek” a rendezők a 10-es úton, gyorsba jelzem azért nekik a nyilacska hiányát. Temető után megint egy kis bizonytalankodás, aztán a lépcső előtti szemetesnél veszek búcsút kézi kulacsomtól. Eső eláll, a Csév előtti homokos részeket kötötté tette a nedvesség, így kevéssé fárasztó. A falu előtti lejtőt max közelébe húzom, a mélyútban átfutó őzet kis híján elgázolom. Még jó hogy nem történt meg, bizonyára a sebészetről a pszichiátriára kerültem volna, ha felvázolom a baleset körülményeit…

Hirtelen vágódok be az első frissítésre 24 km/1:39. Ők is meglepődnek, a vizes kanna még a kocsiban, de aztán veszik a lapot, gyors sürgés-forgással megoldódik minden. Falun át, Klastrompuszta felé helyenként mintha zsírral kenték volna a pályát, HOKA-sok biztosan nem örülnek. Klastromról kifelé fekete puli tör rám, az a nehezebben elzavarható típus… Tulaj csúnyán néz (túl hangosan szóltam a kutyára?!), konstruktív akarok lenni: ha ezt nem akarja 100 valahányszor eljátszani egy órán belül a teljes mezőnnyel, vigye be a kutyulit. A megnövekedett adrenalin szint jótékony szárnya repít fel Pilisnyeregig, itt aztán elfogy és mivel további puli nincs, szorgalmasan iszogatom energialöttyömet. Jól pörög: „csak semmi izmozás, csak semmi izmozás, nem vagy te a kengyelfutó gyalogkakukk” ismételgetem magamnak. A nap kisüt, Feketekövek, Kétbükkfanyereg, pára száll a fák felet, Indokínai feeling a Pilisben. Kétbükkfa nyeregben lelkes szurkolók tapsolnak, egy picit hosszabb félretekintés, és már repülök is vizes csúszós kövek közé: ez már nem is flow ez már fly… Külsőm teljesen szalonképtelenné válik: vér a sáron, sár a pólón, elől hátul, de szerencsére nincs komoly sérülés. Dobogókőre felfelé menet több kisebb nagyobb kirándul(gató) csoportot érintve, van lehetőségem elmerengeni a hazai és külföldi túrakultúra között tátongó szakadékon. Frissítés előtti aszfaltost az optimális maximumra pörgetem, közben „számvetek”: láb OK, gyomor OK, fejben OK. Következő feladat: Dobogó-Dömöst kis energia igénnyel, könnyű gyomorral, de lankadatlan figyelmet igénylő gyors futással teljesíteni. Dobógón lelkes kis csapat, gyors frissítés, 35 km/2:44. Tervek szerint sikerül a lefelé suhanás, Téry-úton megállok örülni a táj szépségében, felemelő látvány! Bekocogok Dömösre 43 km/3:20. Dömösi aszfalt most nem volt olyan döcögős, mint múltkor, hamar ráálltam egy kellemes utazóra egészen a kaptató tövéig. Prédikálóra fel 3 részből áll: alsó szakasz futás-gyaloglás, középső gyaloglás, felső futás-gyaloglás. Köveken kis megállás és gyönyörködés, energiapótlás. 4:02 idővel vagyok fenn, mivel fogalmam sincs a részidőkről, elégedett vagyok a teljesítményemmel…

Lejtőre kapcsolva lazábbra, de tempósra véve haladok, van időm elgondolkozni. A belógó vizes ágak mindegyike egy-egy frissítő pont, csodás futóidő, minden ideális. Keresem a helyes tempót, és elgondolkodom a helyemen is ebben a mezőnyben és úgy általában a terepultrában. Az élen haladok, de nem vagyok én ehhez szokva, és nem is könnyű ezt kezelnem. Nincs viszonyítási pont előttem, legfeljebb mögülem érkezhet egy vállveregetés, amit semmi esetre sem szabad drámának, vagy kudarcnak megélni. Pörgetni, még gyorsabban pörgetni, de aztán meddig? Ebben a helyzetben csak én érezhetem, úgy is mondhatnám „ennek a mutatványnak a könnyedség adja varázsát, hát kérlek, ne lihegjetek” (Cs.T.). A könnyedség az ultrafutásban talán más értelmezést kap, de azért itt is vannak ésszerű határok. Merengésemből a Kisrigó előtt várakozó feleségem (Auguszta), rokonok és ismerősök ujjongása zökkent ki, 54 km/4:33. Biztató szavak, profi frissítés, jólesik.

Visegrádra csak le kell futni, de rosszul megy már megint. Kikecmergés a faluból, fel-le hullámzás, patakátkelések. Legalább 15 perc, míg újra magamra találok, de itt nagyon belassultam, a „könnyű érzése oda van, a szíve nehezedik”, úgy érzem erősen beérhető tempóba kerültem. Aztán javul a helyzet, aszfaltra kiérve megvetéssel szemlélem a réten piknikező, heverésző léha népséget. Itt majdnem befejeztem az értékelhető versenyt: a piros sáv, piros háromszög elágazást majdnem elvétettem. Térképnézegetés, tökölés: tényleg nem arra kell menni, mint tavalyelőtt, milyen érdekes. Idegességemben kb. egy levegővel kifutom az emelkedőt, de örülök, mert szebb, mint az aszfalton be Visegrádra. 63 km-nél, 5:25 idővel frissítem magam Visegrádon, nyomom be az izos vizet, ez megint egy hosszú szakasz lesz. Mogyoróhegy meredek és meleg, de nem drámai, kár hogy az utána jövő majd vízszintes szakaszokon olyan megalázó tempót bírok kicsalogatni magamból (remélem másnak is szarul megy, he-he-he). Takarékosan szürcsölöm be a 7 deci folyadékot, nehogy besokalljon a láb. Érzem, hogy lassultam, de nincs nagy gond, lejtőket végig erősre-lendületesre tudom futni. Végre Szentlászlóra érek. Kisrigó 78 km/7:02. Keresik rajtam az újabb sérüléseket, nem értem a dolgot: híre kelt, hogy megint elestem, de szerencsére ez nem igaz. Depóból fölveszem a maradék üzemanyagot, aztán „suhanok” tovább. 8 perc az előnyöm, itt még nagyon nem lehet hátradőlni (pedig de jó lenne…) Fejben készülök a „menjünk fel a Bölcső-hegyre” mutatványra, gyorsan eltelik, közben néhány 75-ös futót is leelőzök. Csikóvárakat már kicsit „unom”, ezek meg minek ide érzésem van, de azért mindent kifutok, amit lehet, hátra-hátra nézek, de nincs üldöző. Jól vagyok, gyomrom kicsit érzem, óvatosan adagolok bele mindent, toalettre itt most nincs idő. Vadul futom meg a lejtőket, izomban még bírom. Csobánka: 91/8:28. Auguszta, bor_kedvelő barátunkkal áttelepült ide egy utolsó biztatásra, Csőre Ernő és csapata profin asszisztálnak a frissítésben.

Kevély-nyereg gyorsabb, mint gondoltam, síelős ívekkel le a lejtőn, élvezem, hogy bírja a combon „röhögnék”, ha hirtelen mégis beállna „innen szép 10 helyezést veszíteni…” Előre utálom a téglagyári síkfutást a szántó szélén, László Szilvi biztatása töri meg ezen a helyen a monotóniát, futok, mint a bolond, komoly emberek vannak, kitudja mennyivel mögöttem. Utolsó hátranézés a síkon: senki, OK akkor ez talán mégis meglesz. Erdőbe beérek, hazai pálya, a napi rutinok helyszíne. Nincs értelme, de tele vagyok „táppal”, így majdnem mindent megfutok fel a nyeregbe. Nyeregben ismerős arcok biztatnak, köszönöm! A várva várt Hidegkúti panoráma, lejtő, írás az úton: 2 km, bagatell…, feszesre húzom végig a célig, utcák, kanyarok, nagykapu, célkapu, csippantás: 9:57.

Így alakult, örültem az eredménynek bevallom, úgy érzem semmit nem hagytam a pályában. Különösen jó érzés volt, hogy semmi csömör nem alakult ki bennem, fejben legszívesebben másnap futottam volna, ha a lábaim és a józanész ezt engedte volna.

Köszönöm a remek rendezést, mindenki biztatását, a társaságot, az üldözőknek a motiváló jelenlétüket!  Gratulálok minden teljesítőnek és azoknak is, akik feladni kényszerültek, de legalább megpróbálták!

Peace and Trail, hajrá!

Kiss Miki