A március 24-én megrendezett Maremontana - dalla Sabbia alla Neve verseny résztvevőit is elérte a késő tél. Két magyar résztvevő is indult a viadalon, Németh Csabi már megosztotta a beszámolóját, Tóth Csaba (Tócsa) pedig itt az ultravalo.hu "hasábjain" írt az első nemzetközi versenyén, őt ért élményekről, megpróbáltatásokról.

2013. márciusa sokáig emlékezetes lesz számomra és mindazok számára, akik az terepfutó felkészülésük következő színhelyéül a Ligur-tenger partján fekvő festői szépségű tájat választották. Csalódni igazán senki sem csalódhatott. Mindenki csak azt kapta, amivel a természet egyébként bármikor „megajándékozhatja” azokat a „vendégeit”, akik több-kevesebb időt szándékoznak eltölteni nála. Igen, mindig vannak negatív felhangok, igen, az olasz sajtó is tele volt velük a versenyt követő napokban, de ha tényszerűen nézzük a dolgokat, akkor őszintén meg kell valljuk, hogy azoknak van igazuk, akik belátták, hogy kár hibáztatni bárkit is a történtekért.

Fél hétkor, még szürkületben gyülekeztünk a Toirano-i sportcsarnok bejárata előtt. Innen indultak el a buszok Loano felé, ahonnan megkezdődik a Maremontana – dalla Sabbia alla Neve idei terepfutó versenye. Háromféle távra gyülekeztek az emberek teljes menetfelszerelésben. Nekünk természetesen minden kell, nem is volt kérdés amikor az x-et a lungo mellé tettük. Az első pár körben a buszok csak hosszútávosokat vittek, egészen a városházáig mentünk. Itt kellemesen enyhe idő és szemerkélő eső várt bennünket. Az utcák még csendesek, de a levegőben már ott van az a jól ismert vibrálás. Mindenki komoly, mindenki koncentrál. A vécé előtt már egyre növekszik a sor. Nem baj, van még idő a rajtig, ráérünk.

Egyszer csak egy koma megjelenik az ajtóban és elkiáltja magát: Andiamo!

Erre mindenki felébred, és elindulunk kifelé és le a tengerpart irányába a tér túloldalán lévő szűk kis utcán keresztül. Egy perc sem telik bele és már kint kocogunk a tengerparton Csabival és az ellefeleket mustráljuk. Keressük az ismerős arcokat. A rajtkapu alatt meg is találjuk őket. Egy gyors eligazítás a főrendezőtől, mindez olaszul majd pisztolylövésre kezdetét veszi a menet.

Két éles 90 fokos kanyarral máris a tengerparti homokban találjuk magunkat. A mezőny két oszolpba fejlődik és keresi a megfelelő nyomot a laza talajon. Nem egyszerű. Valahogyan mégis ismerős érzés a hosszú téli futások után, amiknek nagy részét komoly hóba süppedve tettük meg. Végre megvan az értelme. Jó érzés.

Fél kilométer elteltével visszakanyarodunk a tengerparti sétányra és a díszburkolaton folytatjuk. A tempó nem nő, pedig már nincs semmi akadály. Senki nem akar menni. Miért ? Nem értjük. Csabival összebólintuk és elindulunk. A második kilométer már vastagon 4 percen belül. De ennek ellenére jól esik az üres utcákon darálni. Lesz majd lassabb is, de most még ki kell használni. Hamarosan elindulunk felfelé. Csak óvatosan, nem szabad elfutni az elejét. Csabi továbbmegy, én követem, de nő a távolság közöttünk. Nem baj, saját tempót kell találni. Hosszútávon az lesz a kifizetődő. Az út egyre meredekebb. Eszembe jut, hogy 3 kilométer után 8-ig több, mit 600 m szint leküzdése vár ránk, úgy, hogy közben néha lefelé is megyünk. A felfelé megy. Keményen határozottan. A lefelé már kevésbé. Sokan elmennek lefelé, gyakran 3-szor nagyobb sebességgel. A talaj köves és csúszik az esőtől, de ez úgy tűnik, hogy csak engem zavar. De nem akarok már az elején elesni és szétütni a lábamat. Nem baj, majd felfelé megint összeszedem őket.

13 km-nél már 900 méter körül vagyunk és az időjárás ennek megfelelően tovább romlik. Fagypont körül van és a hófoltok kezdenek összefüggő hótakaróvá válni. Amint felérünk a Pian delle Bosse menedékházhoz már a szél is felerősödik. Már több, mint kellemetlen, pedig felfelé azért nem fázunk a tempó nem gyenge. De itt azonnal lekötöm a derekamra tekert széldzsekit és próbálom rekordsebességgel felvenni. Megoldom. A pontnál, feltöltöm a rajttól üresen elhozott kulacsomat és iszok egy pohár teát. Nem esik jól, de kell a folyadék. Inkább a kulacsomból pótolom a többit. Gyerünk tovább. Itt már a hóban futást gyakoroljuk. Sok van belőle. Nagyon sok. Sőt még esik hozzá. Na ez nem hiányzott. Oké, csak nyugi. Egy pár perc után kezd ismerős lenni a mozdulatsor, csak oda kell figyelni. Már-már visszatérne az önbizalmam, amikor egy-egy rosszabb lépés tönkreteszi a mozdulatsort. Újra és újra vissza. Még mindik felfelé megyünk. Az idő nem javul. Kiérünk egy tisztásra. A szél valami elképzelhetetlen erősségűre vált, olyan hóvihar keveredik, amit már kézzel kell távol tartami az arcomtól. Az átázott ruha másodpercek alatt jégé fagy. A jeges szelet érzem minden testrészemen, a ruha semmit sem véd. Már simán mínusz a hőmérséklet, fagy minden. Eszembe jut a rajtnál elhangzott infó, miszerint nem kell felmenni az 1400 méter magas csúcsra a rossz időjárás miatt. Köszi, még szerencse. Megússzuk 1200 méterrel. De nem jövünk le azonnal, még jó pár kilométer vár ránk ebben a magasságban.

22 kilométernél tartok és már nem a verseny motivál. Egy célom van: haladni és lejutni innen. Nincs helyismeret, nem kockáztathatok. Csak a kijelölt pályán folytathatom. De amíg mozgok, addig nem lehet gond. Ezt tanultam. Így teszek.

Nemsokára egy alak tűnik fel egy fának támaszkodva, fehér áttetsző széldzsekiben. Először arra gondolok, hogy egy újabb önkéntes rendező a pályán, akik igen keményen állják a sarat végig a pálya mentén és szakadatlanul terelik a futókat a helyes irányba. De ő nem az. Ez egy versenyző. Felismerem, korábban egy meredek lefelénél engedtem el, gyorsabb volt. Eddig. Most nem mozdul csak néz visszafelé a pályán. Odaérek hozzá és megkérdezem, hogy minden rendben van e. Rutin kérdésre rutin válaszhoz szoktam. Itt viszont már nincs helye a mesterkéltségnek. Őszintén válaszol: Nem. A lábaim – mondja. Nem mozognak.

Megállok mellette. Az órámra pillantok. Ez így nincs rendben. Itt nem állhat. Sehol senki a közelben. Azonnal reagálok és elkezdem mondani neki azt, ami éppen az eszembe jut. Sikerül rábeszélni, hogy induljon el velem, megyek előtte. Jöjjön el a következő pontig. Igaz ez még 5 km-re van, emlékeim szerint. Az neki sok lesz, időben és távban is ilyen állapotban. Felébresztem: Gyere, mert ha itt maradsz, véged. Elindul, jön velem. Haladunk. De le-le maradozik. Próbálom bevárni, de ez nekem sem jó. Odaérünk a következő önkétes rendezőhöz. Ő ott megáll. Én már nem várhatok rá tovább. Azonnal kap  segítséget. Én megyek tovább. A hideg és a szél nem szűnik. A lépsek keservesek főleg akkor mikor egy egy csúszás korrigálása közben a görcshatáron lévő végtagok erős nyilalással tudatják, hogy nem tetszik nekik az, amit kapnak. Sajnos nincs választási lehetőség.

28 km-nél újabb ellenörző és frissítő pont. Már messziről kiabálnak, hogy nem látszik a rajtszámom, húzzam le a dzsekim zippzárját. Van rá 100 méterem, de nem sikerül. Az ujjaim nem mozdulnak. A rendezők húzzák le, majd ismét fel. Vizet kérek a kulacsomba és 2-3 narancsszeletet a számba tömök. Menni kell tovább. Van még a 4 energiazseléből 1 a hátralévő 19 kilométerre. Gyors fejszámolással belátom, hogy ez kevés lesz. Ilyen körülmények között gyorsabban fogy és az idő is gyorsabban telik, csak a táv nem. A frissítőponton nincs semmi használható, amit a zsebembe rakhattam volna. Ez van. Majd a következőnél.

Felfelé haladok egy letolt dózerúton, ami igen csúszós, jeges, de egyben süppedős is. Még szerencse, hogy nem túl meredek. Próbálok egy ütemet tartani, amikor észreveszek előttem két futót. A gyaloglás és futás kombinációjával próbálkoznak. Az egyik meredekebb részen megyek el mellettük. Nem próbálnak velem jönni. Jól esik a gondolat, sikerül egyenletes tempót futnom. Vissza sem nézek rájuk, láttam rajtuk, hogy ez most nem érdekes.

Dél felé kanyarodunk és kezd fogyni a hó. Néhol már látszik az erdei talaj. Már pocsolyák is vannak. Meg sár. Jó mély. Mindenhol. Kiérünk egy műútra, ott az ellenörző pont. 38 km. Már mindenem elfogyott. Kiveszem a kulacsot és a segtő kezébe nyomom. Megkérem, hogy töltse fel vízzel és szóra bele a nálam lévő kis zacskóból az izotóniás port, majd tekerje rá a kupakját. Szó nélkül csinálja. Addig megeszek vagy 4 narancsszeletet és megiszok rá 2 pohár kólát. Hideg, de nem baj. Kell az energia. A zsebembe teszek 3 narancsszeletet és elindulok.

Amint eltűnnek a fák, kopár sziklás dombok oldalában folytatom a hullámvasutazást, amit így jó előre be lehet látni.  A talaj keményebb, jobban futható. Nemsokára 1 embert látok meg a távolban, majd még egyet még távolabb. Fel kell futnom rájuk. Jobb kell, hogy legyek náluk, mivel utolértem őket. Próbálják fokozni a tempót. Így egy kicsit tovább fog tartani de nincs már sok hátra. Az elsőt utolérem épp egy lejtős szakaszon, ahol hatalmasat esik a híg sáros úton. Nem állja meg szó nélkül én próbálom nyugtatni. Felkel és utánam ered. Sajnos épp ekkor érjük el a Monte Croce di Balestrino hatalmas keresztjét a kiálló sziklacsúcson, ahol hirtelen lefordulunk a hegyról és majdnem direktben elindulunk lefelé. Nagyon meredek és nagyon sáros. 1 lépés 5 méter csúszás kombinációjával haladunk. Mindenbe kapaszkodunk, ami van. A tenyereim tűpárnákra hasonlítanak leginkább, de a hidegtől úgy el vannak zsibbadva, hogy nem érzem a beszúródó tüskéket. 3-4 kilométer elteltével leérünk a műútra, ahol még másfél kilométer vár ránk a városka széléig. Ami a csövön kifér, úgy megyek. Állva hagyom üldözőmet. A városba leérve hirtelen eltűnik a jelölés, hirtelen megállok és érdeklődöm. Senki sem tudja, hogy merre kell menni, mígnem hirtelen egy jól informált ember mutat jobra, majd elkezd velem futni arra, hogy a célba vezessen. Rosszul tudta. Balra vezetett az út. Jöhetek vissza, ekkor ér utol a korábbi bajtársam, nem szólok, csak fordulok és a megmaradt erőmmel bevetem magam a patinás belvárosi utcákra, ahol végig kell még menni, mintegy búcsúzóul Toirano városkától. Az utcák üresek, éppúgy mint reggel Loano-ban a rajtnál. Az eső és a hideg nem jó párosítás, az emberek inkább otthon maradnak. Célba érek, semmi sallang, semmi ünnepi hangulat. Megállítom az órát. Vége. 12. hely. Tudomásul veszem. Ez most jó ? Igen, hiszen túléltem sérülés nélkül. Nem mindenki volt aznap ilyen szerencsés. 20 eset hypotermiával, 1 koponyasérülés, számos bokaficam, egy bokatörés és egy kulcscsont törés a napi mérleg, a hivatalos információk szerint... És Paolo Ponzo...

R.I.P.