Hogy kicsoda Kiss Miklós? Hogy nem ismeritek? Ezen szerencsére tudunk segíteni, a most következő beszélgetésben bemutatjuk nektek az év meglepetésemberét. A Piros 85 győzelme után, beszélgettünk vele a terepfutásról, edzésekről, életformáról és a jövő évi terveiről.

Kérlek, mesélj magadról, hogyan jött a terepfutás az életedbe?
A hegyek, az erdő és a természetjárás nem a terepfutással került be az életembe. 15 éves koromban kezdtem barlangászkodni, amit egy nagyon intenzív 10 éves szakasz követett: belekóstoltam a hegymászásba  és sziklamászásba is, majd jött a túrázás, és hamarosan már minden hétvégémet ezek töltötték ki. Gondoltam azonban, hogy kéne valami edzés hétköznapra is, így ’97 körül amikor megvettem az első kocsimat, és már mobilabb lettem hetente háromszor kijártam futni a Fenyőgyöngyéhez. Semmi koncepció nem volt benne, jó „savasakat” futottam, máig emlékszem a körökre, amikből összeraktam a 12 kilométeres utamat. Ekkor még fogalmam se volt róla, hogy ebből versenyeket rendeznek. Aztán 2007-ben, amikor már rendszeresen futottam a teljesítménytúrákat, nemritkán egy hétvégén kettőt is, találtam meg a „Rund um den Traunsee” nevű versenyt. Ez olyan 70 km körül volt, és ezt becsülettel teljesítettem, mai szemmel nézve persze kicsit vicces módon, minden hegyet teljes erőből megfutva. Mondanom se kell, a végére teljesen elkészültem. Innentől azonban már próbáltam némi struktúrát vinni az edzésekbe. Mindenevő voltam, kiolvastam a témában a fél internetet, magyarul, németül. Mondhatjuk, ekkor indultam el a lejtőn, egyre kevesebbet barlangászkodtam és másztam, a terepfutás mindent vitt.

Milyen szerepet tölt be a futás az életedbe?
Számomra a futás az egy „szent dolog”. Szerencsére magam rendelkezem az időmmel, így jól be tudom osztani: ha indulnom kell futni, leteszem a számítógépet, az árajánlatot, a sürgős munkát. Sokan picit antiszociálisnak tarthatnak a futók közül,  mert ugye már évek óta járok versenyekre, de ezen túl nem élek túlságosan nagy futótársadalmi életet. Ez főként ebből a sajátos időbeosztásomból fakad: én reggel nem mindig tudom megmondani, hogy mikor leszek a hegyen. Egy biztos: megyek futni, de hogy délben vagy este 10-kor, az csak napközben fog kiderülni. Talán az fogott meg benne leginkább, hogy nagyon világos a feladat, és nagyon világos a teljesítmény is. Azt gondolom, hogy ezeket a távokat pusztán teljesíteni is szép teljesítmény: lefutni egy T100-at az nagy dicsőség az elsőnek, de az utolsónak se kell leszegett fejjel járnia. A társaság is rögtön megfogott, szerintem sokkal jobb csapat, mint a barlangászok vagy a mászók. Az összetartás a versenyeken is szembeötlő: a legjobbak között is azt látom, hogy nem ellenfeleknek tűnnek, inkább olyanok, mintha egy nagy csapat együtt „menekülne” valahonnan.

Beszéljünk az edzésekről! Hogy készülsz, mennyire tudatosan?
Próbálom tudatosan felépíteni az edzéseimet, de ehhez aztán rugalmasan állok: van egy alaposan felépített terv, amit az edzések tapasztalati, időjárási körülmények, terepadottságok alapján lehet és kell is módosítani. Korábban elkövettem azt a hibát, hogy ha mondjuk elő volt írva egy intervall, akkor szakadó esőben vagy épp fáradt lábakkal is megfutottam, és ennek általában sérülés lett a vége. Pulzuskontrollt használok, a távot, azt nem nagyon szoktam mérni, sokkal inkább az időt. Egy óra alatt nem nagyon futok, igyekszem a napi 1-2 órát, nagyobb versenyek előtt akár 3 órát is kint lenni a hegyen. Nagyjából 7-8 naponként szoktam egy hosszabbat is futni –ez nálam olyan 4-5 órát jelent. Úgy gondolom, ezt növelni kéne, belekóstolni a készletek kimerülése utáni világba. Az idei évben, összességében a 15-20 órás hetek már nem voltak ritkák, 6-8 naponta nagyjából egy pihenőnappal. Az esetek 80%-ban a HHH-n futok, kiautózom a Fenyőgyöngyéhez vagy Hűvösvölgybe, de hamarosan ez változni fog, ugyanis az erdő mellé költözünk. A bejárattól bemelegítő tempóban 4 perc lesz a szintes út. A maradék esetben ott húzok cipőt, ahol éppen ér a nap: vagy a kis parasztházunknál az Aggteleki-karszton de ha a munkám arra sodor, akkor az edzés színhelye lehet épp a Tokaj-hegy vagy a Bükk is.

Ilyen mennyiségű edzés az teljes embert kíván. Hogy tudod ezt beleilleszteni a mindennapokba?
Na, most egy baromi nagy közhelyet mondok: arra van az embernek ideje, amire akarja. Sajnos a mai társadalomban, ha azt mondom valakinek, hogy öt órát ültem a kocsiban, senkinek nem látok megdöbbenést az arcán. De ha azt mondom, hogy két órát futottam az erdőben, akkor mindenki meglepődik. Pedig nem az az extrém sport, hanem az, hogy évente megyek 50-60 ezer kilométer az autóval. Hány órát ülök benne? Akkor engedtessék meg, hogy valahogy kompenzáljam, hisz az ember nem erre lett kitalálva. A feleségem szerencsére messzemenően támogatja a dolgot, nincs belőle veszekedés, ha azt mondom neki: „Drágám, ma éjfélkor jövök, mert csak 10-re értem ki az erdőbe”. Sokszor a versenyekre is elkísér.  Ő is sportol, rendszeresen túrázunk együtt, a nászutunk is egy hosszú nepáli trekking volt, és van, hogy kijön velem futni az erdőbe is. Ez nem csak a sportról és főként nem a versenyről szól, sokkal inkább az egészségedről, az életformádról. Ritkán vagyok beteg, jól érzem magam a bőrömben, nem költök gyógyszerre.
Rossz lenne egy ilyen életforma?

Ha már az életformáról beszélünk, nézzük a táplálkozást!
Nem az a baj, ha az ember időnként szemetet eszik, azt kéne kerülni, hogy csak azt együnk. A sok mozgás engem el kezdett abba az irányba terelni, hogy rengeteg zöldséget és gyümölcsöt egyek. Én nem vagyok vegetáriánus, eszem húst, de egy hosszú futás közben már nem sültekről, hanem általában egy nagy tál grillzöldségről szoktam álmodozni. Nem vagyok rabja semmilyen étkezési divatnak, reformnak ugyanakkor azt veszem észre, hogy – érdekes módon - étrendem egyre inkább hasonlít a már általános iskolában is tanított „helyes étkezési piramishoz”

Szaladjunk végig rajta, hogy néz ki egy napod étkezés szempontjából!
Reggelire szerintem 15 éve többnyire ugyanazt eszem: zabpehely, cukor nélküli  müzli. Tejjel, gyümölcslével, vagy egy pár szelet friss banánnal, naranccsal, és ezzel „megrakom” magam. Délelőtt még elgyümölcsözgetek, akár autózom, akár az irodában vagyok, gyümölcs mindig van nálam. Az ebédnél, ott „eljár a kezem”: bármit megeszem, amiről látom, hogy nagyjából rendben van. Jellemzően délutáni vagy esti futó vagyok, így ebédkor kicsit már gondolok az edzésre is, főleg az étkezés időpontjával. Ha nagyon sok idő telik el az edzésig, akkor egy órával előtte „betolok” egy Snickerst. Este, edzés után jönnek a már emlegetett grill zöldségek: paprika, padlizsán, cukkini, mondjuk reszelt gyömbérrel. Ezek a „nem szétfőtt” zöldségek,  nagy kedvenceim. Ezeket általában tésztával eszem.  Idén eddig olyan 5 kiló ment le azáltal, hogy jobban odafigyelek a kajára, és leálltam a cukros üdítőkkel, de szeretnék még 2-3 kilót leadni.

Akkor most nézzük a sportkajákat: mik működnek neked a legjobban?
Verseny előtt Powerbar szelet, verseny közben pedig Powergel és Sponser por. Ez a kombináció nekem nagyon jól bevált. Mindig van még nálam magnézium ampulla is, ha valami gond lenne, abból „tekerek be” egyet. Ezen kívül, ami még kicsit extra az a Vitargo, amit szénhidrátfeltöltéshez használok. Én nem tudom „hányásig zabálni” a tésztát, a háromnapos feltöltés alatt normálisan, de szénhidrát dúsan táplálkozom és ezt a Vitargoval nagyon jól ki tudom egészíteni. Edzéseken általában nem csinálok nagy ügyet a kajából, viszek magammal egy Snickerst, vagy ha tudom, hogy hosszabbat megyek, bedobok még egy gélt, vagy esetleg viszek magammal híg Isostar-t. De a hosszú edzések számomra arról is szólnak, hogy lemerítsem a raktárakat.

Van e valamilyen kedvenc felszerelésed, futócipőd?
Kedvenc cipőm az Asics Gel Trail Attack, és Trail Lahar (a kettő majdnem ugyanaz) ezekből 5-6 párral már biztos lefutottam. Nagyon „jól áll” a lábamon, ha abban futok, mindig hólyagok nélkül érek célba. Ennek ellenére szoktam váltogatni a cipőket, mert azt gondolom, hogy minden cipő kicsit másként terheli a lábat és nem baj, ha más irányú hatáshoz is edződik a láb. A Pireneusokban például egy Nike Pegasus Trail-be voltam, lett is két nagy vízhólyagom. A P 85-re már inkább egy eléggé szétfutott Attack-ba mentem, mert még így is kényelmesebb volt, mint ez az új Pega. A ruha az semmi extra, egy ¾-es nadrág, egy aláöltözet, egy sima futó zokni, vagy a komolyabb hegyeken egy hosszú Bridgedale túrazokni, aminek a szárát a hőmérséklet függvényében felhúzom, vagy épp letolom. Ebből is jó párat elkoptattam már, soha nem volt vele semmi gondom. Van még egy nagyon vékony és könnyű Gore-Texes kabátom, amit már mászáshoz is használtam (Marmot Super Mica). Az ivózsákról éppen leszokóban vagyok, sosem tudtam teljesen megbarátkozni vele. Engem zavar, hogy nem tudom követni mennyi folyadék van még épp benne, van, hogy horpadtra szívom, máskor meg félig van mire beérek a pontra. A jövő évi szezonra már nézegetem a kétkulacsos megoldásokat.

Van e valami kabalád, kedvenc zokni vagy egyéb?
Egy alsógatya! (nevet). Az orosházi piacon vásárolt négyszáz forintos kínai gatyában indulok a versenyeken. Ez egy borzasztó színű, nagyon vékony, műszálas nadrág, olyan anyagból van, mint valami topruházat. Nagyon „jól áll” rajtam, eláztam benne rengetegszer, de soha semmi gondom nem volt benne. Verseny előtti visszatérő rémálmaim vannak, amelyekben mindig lekésem az aktuális versenyt. A Piros előtt most újítottam, nem késtem el, hanem a dugókát felejtettem a rajtban.

Idén hatalmasat léptél előre, jelentős nemzetközi százmérföldesen jutottál a legjobb tízbe, a P85-ön pedig fantasztikus idővel győztél. Te hogy élted meg ezt az évet?
Ez az év abból a szempontból nagyon furcsa volt, hogy idén itthonról nem volt referenciaversenyem. Év elején voltam a VTM-en, de utána csak külföldi versenyen voltam, Mallorca-n (Ultra Trail Serra de Tramuntana, 105 km, 13. hely), a Lavaredo-n (118 km, 12. hely) meg a Pireneusokban (Grand Raid des Pyrénées, 160 Km, 10. hely). Mallorca miatt kimaradt a Mátrabérc és a végül T100-at se mertem megkockáztatni, mert úgy voltam vele, ha ott valami történik, akkor borulhat az egész évem.

A Pireneusok eredménye azért már elég bíztató volt!
Ebben a 100 mérföldes kategóriában az érdekelt, amit mindenki mond is róla, hogy itt egy egészen más világ kezdődik. Azért azt tudni kell, hogy ezen a versenyen nincs olyan komoly nemzetközi mezőny, mint mondjuk az UTMB-n. Persze, az első tízbe kerülés azért az jól hangzik, de van hova fejlődni, tudom hol a helyem.  Első ilyen versenynek azt gondolom ez nem volt rossz, de már sok mindent nyilván másképp csinálnék. Ugyanilyen felkészültséggel - pusztán a jobban felépített verseny taktika miatt -  legközelebb már egy jobb eredményt tudnék futni.

Mesélj a P 85-öt egy kicsit!
A rajt után egy kisebb csoportban,  (Hajduska) Balázzsal mentem, de hamarosan egy felvidéki magyar sráccal találtuk magunkat az élen, és a Holdvilág ároktól ketten együtt mentünk. Nem akartam elereszteni, ugyan a tempó néha erős volt nekem, de látszott, hogy neki meg pláne az: általában ő ment elől, de amikor egymás mellé értünk, akkor hallottam, hogy erősen liheg. A srácot nem ismertem, gondoltam biztos valami szlovák szupermen. Aztán Dömös után mondta, hogy ez élete harmadik versenye és ez a versenyzés, meg eredmény téma nem is annyira érdekli őt. Én hülye meg nem akartam elengedni! (nevet) Dobogókőtől folyton előzgettük egymást oda-vissza. Szép „harc” volt ez kettőnk között, aztán Pilisszántó után utolértem, mentünk kicsit együtt, és elléptem tőle, és akkor éreztem, hogy utoljára találkoztunk a versenyen. Nem sokra rá megjelent a Hajduska, de én addigra vérszemet kaptam, jó állapotban is voltam, úgyhogy toltam neki keményen. A Kopárnál gyorsabb frissítéssel beelőzött,  Hosszú –ároknál már nagyjából újra együtt mentünk, de utána elléptem tőle az emelkedőn, és Nagykovácsinál, amikor a „hurokból” én jöttem ki, amikor ő még jött be, láttam, hogy minden rendben lesz. Én örültem volna, ha a tavalyi 8:45 után idén valahol ott tudok célba érni, ahol Pepe vagy Carlos a tavalyi évben, 8.20 körül. (Miklós végül kerek 8 órával nyerte meg a versenyt, ez mindenidők második legjobb eredménye) Nem is értettem sokszor hogy például hogy hogyan tudok a Hajduska környezetében futni. Kicsit olyan volt az egész, mint amikor az ember azt álmodja, hogy tud repülni, és aztán felébredve tényleg repül. Ez egy álomverseny volt számomra! Voltak gyengébben sikerült részek benne természetesen, mint mondjuk a Sikárosi-rét, ahol egy kis comb merevséggel küzdöttem, talán akkorra állt össze a mozgásom, de onnantól minden rendben volt. A Kopár-csárdától is úgy érzem gyorsultam, a Petneházy rét környéke teljes eufória volt. Úgy tudtam veretni, hogy a könnyem majd kicsordult. Ez a „flow” volt maga... És a legjobb az volt, hogy ez a lendület a végéig kitartott, jellemző, hogy energetikailag annyira egybe voltam, hogy félkulacsnyi Sponserrel értem be a célba.

Jövő évi tervek?
Év elején, még az aerob időszakban „edzőverseny-játéknak” szánom a BHTCS-t,  és a Téli Mátrát. A  VTM már mindenkép egy komolyan veendő gyors „szintfelmérő” . Aztán tavasz is itthon telne főként, kiemelt fontosságú a Mátrabérc és a T-100. Innentől már nagyobb a bizonytalanság. Ugyan szívem csücske a Dolomitok, de Lavaredo idén szerintem nem lesz, voltam már háromszor. A Zugspitze Ultratrail-re mindenképp szeretnék menni, két hétre rá rendezik a Zugspitze csúcsfutást, ami már évek óta tervbe van. Ez nem egy ultratáv, de azt gondolom tanulságos élmény lesz a maga 2300 méter szintemelkedésével 17 kilométeren. Utána gondoltam még Davos-t, azaz a Swissalpine-t. Ez egy viszonylag szintes, de gyors pálya. 70 km körüli hosszával még beilleszthető az UTMB-ig. Az UTMB aztán egy teljesen külön kategória. Tavaly nem sorsoltak ki, – így utólag azt mondom, nagy szerencsére – és 2013-ban is futni szeretnék egy „százmérföldest”, ami nagy valószínűséggel az UTMB lesz, de az idei szabálymódosításokkal finoman szólva, nem vagyok kibékülve. Nagyon drukkolni fogok, hogy ne fulladjon botrányba a verseny, de ha rossz idő lesz, és valóban a „B terv” lép életbe, akkor igen jó esély van rá szerintem. Mindenesetre dermedt lábbal a leállt szervezetet újraindítani – biztos az életem legkeményebb versenye lesz. (az UTMB tervezett szabálymódosítása szerint rossz idő esetén nagyjából fél távnál megszakítanák a versenyt, majd egy buszos utazás után folytatódna a verseny egy biztonságos második körön). Kicsit úgy érzem az UTMB-vel kapcsolatban, mint ahogy az a régi mondás tartja: csinálunk egy olyan elit klubbot, aminek senki nem lehet tagja. Hát itt is van egy olyan nehéz pálya, olyan körülményekkel, hogy nem mernek ráengedni senkit. Még van egy verseny betervezve, ami az év elejét alaposan felboríthatja: ha minden úgy alakulna, ahogy szeretném, akkor bejöhet még a Transgrancanaria. Ez március legelején a maga 123 kilométerével egy emberes szezonkezdés lenne.

Köszönjük a beszélgetést! Gratulálunk az idei évhez, és sok sikert 2013-ra!