Még tavaly kezdődött. Nem is, 2008-ban. Azóta nem sikerült befejeznem ezt a versenyt. Az összes versenyt igen, ezt nem. Persze ez volt a legnehezebb, a legkomolyabb kihívás, de akkor is idegesített a kudarc, hisz nem vagyok egy feladós típus.

Aztán most megint nem sikerült, csak talán félig. 100 km-t futni nem jelent különösebb gondot. Billenni persze lehet itt is, de általában fel lehet állni. Az ultrafutás sava borsa az igazi mély bugyrok 100-km után kezdődnek, innen indul a verseny. Idén ez a verseny Chamonixban nem indult el. Ezért tartom csak fél UTMB-nek és ezért nincs semmi különösebb elégedettség bennem azóta sem. Egy százas a sok közül, amiből nálam három négy lemegy évente ha az idő és az élet úgy engedi.

Na de lássuk hogy éltem meg ezt a felest.
Aki olvasta a verseny előtti interjút velem, tudhatja, hogy nem voltam top formában. Az utolsó két hónap viszonylag jól sikerült, de előtte elég sűrű volt az időszak, így el voltam maradva magamtól, a terveimtől. Az volt az elképzelésem, hogy higgadt tempóval kezdve, az utolsó harmadban ügyes lehetek, az utolsó hetekben erre az utolsó ötvenesre készültem. Aztán a rajt délelőttjén jött a hír, hogy rövidítenek és könnyítenek a pályán. Na, ez, az addigi középszerű lelkesedésem a versennyel kapcsolatban a minimumra apasztotta. Nem érdekelt, nem dobott fel, nem éreztem rendes feladatnak. Tudtam, egyrészt így még kevesebb esélyem van egy normális célbaérkezős helyezésre, másrészt az utolsó ötven, a nagy mumus nem fog szembe jönni, nincs igazi kihívás, csak amolyan pót így ez az egész még a rossz idővel együtt is. Persze tudtam, hogy máskülönben jó lesz, hisz azt csinálhatom, amit szeretek: futhatok, de ez most nem volt elég, hogy energetizáljon. Nem is foglalkoztam különösebben az új pályával, nagyjából megnéztem, hogy hol tudnak depózni a segítők és ennyi. Még azt sem néztem meg hány hegy van. Majd lesz valami, csak legyünk már túl rajta, hogy aztán el lehessen kezdeni készülni normálisan a következő versenyre, már itt ez volt bennem. A tervezett tempómon a rövidítés ellenére nem akartam erősíteni, tudtam, ez nem biztos hogy jól sül el, maradtam az eredeti laza kezdésnél.

A rajt után hamar felvettem az utazó tempóm, ami azzal járt, hogy kb a 10. km-ig csak engem előztek. Persze ez várható volt, hisz eleve nem vagyok egy bekezdős, most meg még az a pici sebességem is hiányzott, ami ide kell. Nem idegeskedtem, élveztem a futást, élveztem, hogy nem kell olyan komolyan venni, mert most úgy sem tudnám. Az első pár óra így telt, a szakadó eső nem zavart, az ezzel járó sár sem, örültem, hogy az egy éve már nem látott, de szeretett helyeken futhatok. La Blame után letértünk a klasszikus útvonalról és már benne jártunk javában az éjszakában. Az eső havazásra váltott, a szél szerencsére nem fújt, de azért fölvettem a sapkám, kesztyűm és a könnyű széldzsekim. Az első havas lejtő meglepően csúszott és egyszer fenékre is huppantam, majd következett a pálya egyik legélvezetesebb pár száz métere egy óriásköves sziklakert formájában. A Signal ponttól teljesen jellegtelen, unalmas murvás lejtőn értük el Contamine-t újból, immáron másodjára és ezzel a pálya első felét (50 km) ki is pipáltam. Teljesen jól voltam, de a pontról nekiindulva az emelkedőnek éreztem, hogy kezdek energetikailag tompulni. Utána fejszámoltam és rájöttem kevés volt a bevitel az utóbbi két órában. Töltés-töltés, de nem akart jobb lenni. Éreztem, hogy tompulok, lassulok, páran el is mentek mellettem. Ezzel így kínlódtam végig a következő tízest a Bellevue tetejéig. Talán itt lehettem a legkevésbé egyben, mert az innen kezdődő saras lejtőn még háromszor hanyatt dobtam magam, ráadásul az egyiknél még a botom is eltörtem. Itt olyan érzésem volt, hogy egyáltalán nem ide való vagyok, annyit bénázok, előzgetnek lejtőn a versenytársak, na kérem ez már a vég! Jöttek is a negatív gondolatok sorban. Szerencsére a Les Houches ponton felébredtem, megkaptam a tápjaim és újult erővel vágtam neki az utolsó 30km-nek. Mondjuk az innen induló hosszú aszfaltos emelkedő nem a szépségéről volt híres. Ráadásul, sötét és köd. A botok aszfalthoz csapkodásának zaja. Nagyon vártam már, hogy terepre érjünk. Idővel el is jött és én szerencsére erőben, kedvben jól éreztem újból magam. Végre ismét igazi terep, technikás, változatos, föl és le sok csavarral. Apránként értem is utol a versenytársaim, kisebb és nagyobb neveket egyaránt. Picit már-már feltűnni látszott régi önmagam. Ja igen, tényleg, most indulna valamikor a verseny elvileg. Gyakorlatilag pedig mindjárt vége. A pontokon csak fél percre állok meg, élveztem, hogy haladok. Osztrák ismerőst érek utol, váltunk pár mondatot, krémet adok fájós térdére. Argentiere előtt még egy osztrákot fogok be, újságolom neki, hogy pár percre mögöttünk jön Wolfgang. Nem ismeri. Mi? Nem ismeri egyik osztrák a másikat? Ráadásul hasonló tudásszinten. Ez már milyen? Na mindegy, élvezem, hogy gyűjtöm be a népeket és hogy abban a tipikus verseny másodikfeli állapotban vagyok, amit ha energetikailag sikerül egyensúlyban tartanom, csak nagyon lassan romlik és olyan érzésem van, a világból is ki tudnék futni. Argentiere után a célig az út első fele még kifejezetten kellemes, de az utolsó 5 km teljesen lehangoló lapos egyenesek füzére. Ez kizökkent a flowból. Azon gondolkodom, hogy ez így mennyire gagyi volt. Tisztára nem méltó, hogy UTMB-nek hívják. Persze előzgetek, itt már ráadásul elég sok futót, hisz beértük a CCC mezőny végét. Tiszteletteljes taps sokaktól. Lehet, ők jobban megérdemelnék tőlem. Ők aznap megküzdöttek, én csak futottam egy közepeset. Azért jó beérni a célba, ami majdnem eufórikus, ha a külsőségeket hagynám beáramolni. A tapsoló tömeg, a szpíker, az évek óta áhított célkapu. Belül viszont csak egy fanyar oké érzés.

A helyi járat buszra várva azért párszor kiráz a hideg és el el bóbiskolok. Két bealvás között buszrobajt hallva felriadok. Nézem az embereket. Somolygok egyet a népeken, ahogy hozzák a cuccokkal teli szatyraikat a szemben lévő expo terület felől. Mennyire más a lényeg ott a pályán, mint itt az expon.

A szálláson örülök, ahogy azóta is, hogy rendben lement és túl vagyok ezen az egészen, tovább lehet lépni. Reménykedem, hogy a következő hónapokban sikerül újból megfelelő szintre kerüljek. Nem akartam egy darabig visszamenni Chamonixba, de ezt nem fogadom el magamnak mint teljesítés, így jövőre jó lenne újból rajthoz állni. Majd a sorsolás és az időjárás eldönti, futok e és hogy mit. Én mindenesetre a teljes körre készülök, ez az ami vonz, ez az, ami kellően nagy falat, ami motivál.