Mint ahogyan azt az első előzetesünkben említettük, négy hazai terepfutó nyilatkozott a pillanatnyi felkészültségéről és az előttük álló megmérettetésről. Most Lőrincz Olivér gondolatait olvashatjátok a múlt évi verseny tükrében aki a terepfutás mellett állóképességi edző és nemzetközi kerékpárbíró is. Hajrá!

Hogy alakult az idei éved? Hogy áll a felkészülésed?
Közel sem úgy mint tavaly. Volt egy sérülésem, emiatt kimaradt majd két hónap. Inkább bringáztam - mert ez egy olyan típusú csonthártya - vagy még inkább izomgyulladás volt, amivel tekerni azért lehetett. Aztán mire rendbejöttem, addigra Panna lányomnak véget ért az ovi, és indult a szünet, így emiatt nem sikerült kellő mennyiséget edzeni, szóval mindig volt valami, ami befolyásolta a felkészülést. De ettől még várom az UTMB-t, nem félek tőle, ez nem panaszkodás volt, csak helyzetjelentés.

Ennek tükrében mit vársz az idei versenytől?
Még jobban magamra összpontosítani és kevesebb hibát véteni. Úgy tartom, egy ilyen erőpróbán amennyire csak lehet, csak magunkra szabad figyelni, a külvilágból pedig csak a támogató jeleket, történéseket beengedni. Nagyon nehéz ilyen hosszú ideig jól szelektálni az élmények és gondolatok között, hogy mi az ami elvesz, és mi az ami hozzátesz ehhez a naphoz. Tavaly a rendes felkészültség ellenére több hiba is becsúszott és ezek „fejben hibák” voltak. (Olivér tavaly a legjobb harmincban volt, amikor 16 óra futás után úgy döntött, hogy kiszáll, mert a pozíciót nem tudta tartani, és pusztán a célba érés ott és akkor nem motiválta eléggé). Mivel idén más szinten vagyok felkészültségben, mint tavaly, nincsen helyezés elvárásom magammal szemben, vagy inkább úgy mondom, próbálom elhessegetni a pozíció prognosztizáló gondolataimat. Így más kell, hogy legyen a verseny attitűdöm is, ez talán segíteni fog, hogy mentálisan jobban tudjam tenni a dolgom.

Tavaly mi történt pontosan?
A tavalyi tempó egy kicsit erős volt. Rólam köztudott, hogy pulzuskontrollal megyek. A pulzusom számszerűen jó volt, de elkövettem egy nagy hibát, hogy nem vettem figyelembe a hűvös-esős időt, aminek van egy erős pulzuslenyomó hatása. Másrészt mivel hideg volt, vélhetően nem ittam eleget a verseny első felében, ami így a kemény pályával párosítva eléggé leroncsolta az izomszöveteket és megnehezítette a vesék munkáját. Így 105-110 kmkörnyékére az izomzatom roncsolódásának jeleként egészen sötét, szinte kólaszínű lett a vizeletem. Fizikálisan ekkor még teljesen jól voltam, de mire a szervezetem ezen jelzését rendbetettem (sokat ittam) addigra az izmok felől megérkezett egy olyan fáradás, ami teljesen blokkolta a mozgásom és még a járás is kellemetlen volt. Nagyon kilátástalannak éreztem, hogy ebből fel tudjak állni, hogy innen értelmes versenybefejezést tudjak produkálni. A legjobb harmincban voltunk ekkor (Papp) Gergővel, már délután volt, és belegondoltunk, hogy jön a hideg és az éjszaka, és mi még tíz-tizenkét órát kéne, hogy gyalogoljunk a célig.  Ekkor már van az emberben egy iszonyatos fizikai és mentális kimerültség és fájdalom, és ilyenkor az ember hajlamos a könnyebbnek vélt utat választani. Egyikünk se „hergelte” a másikat, de amikor már egy jó másfél órája gyalogoltunk egymás mellet végül kinyögtünk: „Kiszállok!” Nekem az, hogy bejöjjek 200. vagy 300. helyen nem okozott akkora motivációt, hogy még 10 órát szenvedjek. Nekem ez ott másról szólt. Azóta sem gondolom, hogy tovább kellett volna menni, én ezt az egész kiszállni/nem kiszállni témát abban a másfél órában százszor végigfuttattam magamban. Persze, a verseny előtt megfogadja az ember, hogy végig megy ha fene fenét eszik is, de 15-20 óra futás után, ha addigra elkalkuláltál valamit olyan állapotba kerülhetsz, amiből nem tudsz kimászni.  Olyan hormonális folyamatok vannak az emberben és olyan nagy a fáradtság, hogy ennél sokkal egyszerűbb kérdésekre is nagyon nehéz jó választ adni. Egymagunk voltunk a bajainkkal, futottak el mellettünk a versenytársak, csak rugdostuk a köveket, mert már a lábunk nem bírtuk jobban felemelni és akkor elengedtük az álmunk. Ezt az értheti igazán, aki már eljutott La Fouly-ig ezen a versenyen és hasonló állapotot élt meg. A fájdalom viszont nem mérhető, kívülről nem lehet megítélni kinek mi hogy fáj, mennyire szorította össze a fogát. Nem érzem azt, hogy gyengék lettünk volna, a fájdalom, a fáradtság volt az, ami nagyobb volt a teherbíró képességünknél. Mint minden versenysportban, itt, az ultrában is saját határainkat feszegetjük. Ha ezekbe a határokba fél távnál ütközünk, nem mi vagyunk gyengék, hanem addig építettük fel rosszul a futásunkat. Az okos versenyző maximum a célvonal után esik össze és nem előtte.

Ilyenkor mennyi a futómozdulat még?
Ez nagyon attól függ milyen állapotban vagy. Úgy 6 óra után az addigi helyes tempóválasztáson kívül nagyrészt a vércukorszinten múlik már az egész: mivel már semmi szénhidrát nincs a szervezetben a vércukor pillanatnyi szintje határozza meg a tempót, a mentális hangulatot. Még egy nap után is képes az ember futni, és fejben is rendben lehet, ha a vércukor stabil, és persze ha kellően edzésben van. De ha a frissítésben kicsit is meginogsz, nem eszel eleget, vagy ritkábban a kelleténél, esetleg a gyomrodból nem továbbítódik az energia a felszívódás helyéhez a vékonybélhez, akkor nagyon könnyen és gyorsan le lehet zuhanni úgy, hogy járni is alig bírsz. A vércukor leesését az agy érzi meg leghamarabb, és akkor jönnek a negatív gondolatok és a rossz döntések. A kiszállásom egyébként nem ilyen vércukoresős dolog miatt történt. Két éve viszont igen, akkor a döntésbe ez is belejátszott.
Emelkedőt - a legszűkebb elitet kivéve – a verseny második felében már nem nagyon futunk, lejtőt és a síkot még igen. Addigra nagyon elfárad az ideg-izom kapcsolat, igen nagyfokú az izomroncsolódás, így nem kell nagy tempóra gondolni: a verseny vége felé síkon is már csak 7 és 8 perc közötti kilométereket bírok. Persze szinte mindenki, aki eljut a célegyenesig, ott még bír futni. Azért érdemes kimenni a Chanomixba, a célhoz vasárnap dél körül: akkor látni a végletekig elfáradt, igen furcsa mozgású embereket is. Futásról már szó sincs náluk, az ott már vonaglás. Fájdalmas, de boldog vonaglás.

Milyen tanácsokat tudsz adni a felszerelésekkel/frissítéssel kapcsolatban?
Van egy terjedelmes kötelező felszerelés lista, ami mindenki számára ismert. Fontos számomra, hogy mindenből normális minőséget vigyek, a könnyű súlyra is érdemes odafigyelni, és persze hogy olyan cuccokal induljon az ember, amit már kismilliószor kipróbált, ismer, szeret. Az UTMB tulajdonképpen már nem is futás, a verseny második felében főként gyaloglunk. Sokat. Ezért én botot mindenképp viszek, de azt is meg kell tanulni használni! Ugyanígy a hátizsákot is be kell járatni, legyen elég nagy, hogy elférjen benne minden rendesen, könnyen ki és vissza lehessen pakolni bele dolgokat verseny közben is.
Frissítőt én végig viszek magammal. Ez teljes mértékben folyadék formájú, nem eszem szilárd ételeket közben, maximum néha bekapok egy-egy darabka banánt. A frissítőkön bekeverem a kis poromat egy zselé sűrűségű állapotra, és menet közben ezt szopogatom el és vizet iszom mellé a hátizsákból. Verseny előtt kiszámolom, hogy két pont között kb. mennyi idő fog eltelni és eszerint viszem magammal kimérve, bezacskózva ezt a speciális szénhidrátport. Persze meg lehet ezt a versenyt oldani a frissítőkön található dolgokból is, de az mindig lutri: lehet olyan étel/ital amit nem ismersz, és ki tudja, hogy reagál rá majd a gyomrod. Amit én „eszek” az egy direkt állóképességi sportra kitalált frissítő, és tökéletesen bevált az elmúlt évek alatt. Soha nem volt még versenyen gond a gyomrommal, nem görcsölt, nem hánytam, és ennek valószínűleg az is az oka, hogy a frissítést komolyan veszem.
Az én poromban van egy kis fehérje, ami egy ilyen hosszú távon azért szükséges, mert az izomrostok roncsolódnak, illetve energetikailag is segíthet, mert a fehérjékhez is hozzányúl már ilyen távon a szervezet, valamint a stressz-hormonok se szabadulnak fel olyan mértékben, ha pótolunk valamennyi fehérjét. Egy kis zsír is hasznos lehet, sőt, fél távtól, amikor már a tempó viszonylag könnyű, tulajdonképpen mindent meg lehet enni, ami szénhidrát dús, feltéve, ha rendben van és bírja a versenyző gyomra.

Edzés szempontjából mi vár még rád? Hogy néz ki az elkövetkező három hét?
Ez a hét még elég combos, sok a munka, hosszú futással és kerékpározással. Más a felkészülés jellege, mint tavaly, akkor ilyenkor már több volt a „gyors” munka, most idáig nem jutottam el, a szervezetem nem áll ott. Úgy érzem, még mindig inkább az specifikus állóképességet kell erősítenem, nem mertem még feljebb menni a tempóban, tehát legtöbbet a verseny várható tempójában, vagy csak picit fölötte mozgok. A következő héten már visszaveszek, a heti összmennyiség egyharmadát lecsípve, így egy kicsit a tempón tudok fokozni. Utána lévő héten megint egyharmaddal kevesebbet megyek, az utolsó héten pedig már csak minimális, átmozgató jellegű a munka.

Sokat beszélünk róla, hogy az elmúlt években nagyon változik a terepfutás, mit lehet ebből az UTMB-n érezni?
2007-ben voltam először, akkor már elég nagy rendezvény volt, de nem kapott még kiemelt figyelmet, és a brandek sem voltak még ennyire jelen. 2008-2009 környékén volt egy-két cég, akik rájöttek, hogy itt van egy elég komoly piaci rés. Csapatokat támogattak, futókat karoltak fel, emiatt az élmezőny eléggé átalakult. Meg ugye ez egy olyan sport, amit viszonylag kevesen tudnak hosszú évekig a legmagasabb szinten nyomni. Ilyen jellegű változást egyértelműen látok, aki ott volt 2007-ben az élmezőnyben azok közül nagyon kevesen vannak most is ott. Sok a fiatal arc, akik a húszas éveikben járnak gyorsak és nagyon jók, kíváncsi leszek velük mi lesz öt-tíz-húsz év múlva, fiatalon hogy reagál a szervezetük az ultrázásra. A rendezvény maga szerintem nem sokat változott: ugyanazt kapjuk a frissítőpontokon, ugyanolyan jól van kijelölve a pálya, ugyanolyan fantasztikus a hangulat. A verseny gyorsult, de ez igazából csak a közvetlen élbolyra, az első tíz futóra érvényes, de az egész verseny átlagsebesség, vagy a feladási arány nagyjából ugyanaz.

Mit vársz az idei versenytől, kik az esélyesek?
Nagyon érdekes verseny lesz, mert ugye nem lesz ott Kilian, és ez igen nyitottá teszi a küzdelmet. Nagyon sok versenyző van, aki most meg akarja mutatni, de én úgy gondolom olyan fog nyerni, aki nem idén indul először. Az élen szerintem a Salomonos Iker Karrera végezhet, de biztos, hogy jól fog menni a Sebastien (Chaigneau), ő egy nagyon összeszedett versenyző és mindig nagyon odafigyel az UTMB-re. Julien (Chorier) is biztos bejön az ötbe, de meglepődnék, ha meg tudná nyerni, és hát ott ez a Csaba srác… Meglátjuk, nagyon nehéz jósolni, annyira összetett a verseny és a papírforma emiatt nem lehet fogódzó.

Mit tudsz azoknak tanácsolni, akik ismerkednek az UTMB-vel?
Akik tervezik, azoknak azt javaslom, hogy tervezgessék még egy kicsit, és ha a következő néhány év után is bennük van ez a terv, akkor álljanak oda a rajthoz! Én látok egy olyan tendenciát, hogy nagyon sokan beleugornak túl hamar ebbe a versenybe, de ez kétélű dolog: meg lehet ugyan csinálni, de nagyon sokat ki is égethet az emberből, könnyen bele lehet fáradni. Szerintem akkor csináljuk jól ezt a terepultrázás dolgot, ha sokáig tudjuk élvezni, hosszú éveken keresztül. Nyugi, türelem! Fogják ezt a versenyt rendezni még öt év múlva is.

Felkészülten, higgadtan kell odaállni a rajthoz. A versenyen sem szabad kapkodni, csak nyugodtan nagyon lazán futni, frissítésre koncentrálva, a külvilágot kizárva, csak magunkra figyelve kell versenyezni. A pozitív dolgokat engedjük csak be: a szurkolókból lehet energiát meríteni, meg a fantasztikus tájból, mert csodás helyeken futunk. Mindezt megvalósítani persze kutya nehéz, de érdemes így megpróbálni.

Neked mit jelent az UTMB?
Érdekes módon számomra egyre kevesebbet. Első pár indulásnál még nagyon fontos volt, emlékszem, amikor először föladtam, több hétig magam alatt voltam utána. Mára ez megváltozott: az élet annyira komplex, és az UTMB egyre kisebb darab belőle nekem úgy látom, még ha maga a sport továbbra is kiemelt fontosságú. Az UTMB mégis csak az alapverseny, a legfontosabb, de már nincs olyan hatása rám, mint először. Az UTMB is olyan lehet, mint a pohár víz a sivatagban: az első még kincset ér, de a hatodik már annyira nem különleges. Ha most beérek, jövőre nem tervezem az indulást, mást szeretnék kipróbálni. Tavaly is így álltam oda előtte, jó lenne tovább lépni. Rajtam múlik majd egyedül.

Köszönöm a beszélgetést és sok sikert a versenyen!