Először 1992-ben vettem részt ezen a remek eseményen. Akkor még hazánkban igazából nem létezett terepfutás, a teljesítmény túrákon amolyan „őrült, nem oda való” elemekként kezeltek minket futókat. Sőt talán mi sem tudtuk mit is csinálunk valójában, csak azt tettük, amivel a leghamarabb beérhettünk a célba. Futottunk. Aztán hosszan és egyre többet futottunk. A menetidők pedig rövidültek. Pár év és már 6 órán belülre került a leggyorsabb teljesítési idő.

A pálya útvonala picit ugyan nehezedett (Vörös-kő) az évek során, de a fejlődésnek semmi nem szabhatott gátat. Mert a sebesség egyre jobb érzéseket keltett a futókban. Így teltek múltak az évek. Volt meleg, volt hideg, volt sár, szél, hó, por, árvíz és minden, ami a természetben előfordulhat. De a Mátra bércei közben semmit nem változtak. Ugyanarról ugyanúgy zúgnak-súgnak most is, mint régen. Futásaim sebessége pedig fokozatosan és folyamatosan e beszédhez igazodik. A lábam üteme állítja be a tudatom természetet érzékelő Pot méterét. A Mátrabércnek van egy különleges saját üteme. Ha odafigyelünk rá, meghalljuk és átérezzük ezt az ütemet, akkor erőfeszítés nélkül szabadon haladhatunk benne. A titok itt nem az elvégzett edzéskilométerekben van, hanem a tudat alkalmazkodó képességében.

Az idei év párizsi tapasztalatai után kellő alázattal és tisztelettel álltam a Mátrabérc teljesítéséhez. Nem terveztem pályacsúcsot, csak a húszéves jubileumomat szerettem volna kellőképpen megünnepelni. Semmilyen különleges vagy speciális edzést nem végeztem a megelőző hetekben, sőt mivel a túra időpontja terheléses hétre jött ki, így még a rápihenés is teljesen elmaradt előtte. Egy dolog változott csak, de az gyökeresen…

Borongós, de enyhe (8-10C) idő fogadott a rajtnál. Gyors nevezés, majd az öltözködés örök dilemmája (mit vegyünk fel?) után már csak pár perc marad az ismerősök üdvözlésére. Hat órakor pontban elindítják a mezőnyt, így nekilódulunk az első pár száz méter aszfaltozott résznek. Látom, hogy Ispi (Ispánky Zoli) az élre vág, és jó tempóban ráfordul az illatos bokrokkal szegélyezett földútra. Na, ha Ő itt van, akkor mindig van tempó, nem lehet lötyögni, vagy csak úgy andalogni a zöldellő erdők - mezőkön. Felveszem a tempóját és csak látótávolságig engedem magam elé. A tüdőm nehézkes, a lában még meg-megbotlik. Hát igen, már lassabban melegszik be a „gépezet”. Lazítok kicsit fejben, eleresztek minden negatív gondolatot, (jaj, elfut tőlem Ispi...) befordulok egy koncentrált állapotba, amibe csak a természet jelzéseit engedem be. Haladunk folyamatosan, a lejtőkön és a lapos részeken Ispi a gyorsabb, az emelkedőkön viszont én. A Szederjes- tetőn érem először utol. Pár szóban üdvözöljük egymást, és kölcsönösen kinyilvánítjuk a másik iránt érzet tiszteletünket. Zoli remek és nemes ellenfél, és mellette jó barát. Megtiszteltetés számomra, ha vele versenyezhetek. A lejtőn újra ő áll az élre, csak az Oroszlánvár tetején érem be ismét. Érzem, hogy egyre jobban bemelegszem, megszáll a nyugalom és megtalálom az egyensúlyom. Már nem lihegek, a lejtőkön is gyorsulok és a következő emelkedőn (Cserepes tető) végképp ellépek Ispi mellett. Nem nézek hátra, nem gondolkodok visszafelé. Csak előre irányuló cselekedeteim vannak, de a tudatom a „most”-ban tartom. Kisimul az út, légzésem már harmonikus, minden lépésem pontos. Egy precíziós műszer hatékonyságával működök. Semmi erőlködés, semmi akarás, csak teszem a dolgom. MOST futok.

Kékestető (1.54) pár korty frissítő és már megyek is lefelé. Óvatosan a meredek részeknél, majd máris a Csór-hegy alatt vagyok. Könnyedén felfutok rá, a hullámos részen még a fejem is bedöntöm a kanyarokban. Élvezem, amit csinálok. Nem kell gondolkodnom, hogy milyen tempót válasszak. Csak hagyom, hogy vigyen a lábam. Ő pedig visz. Galya majd Piszkés tetőnél megint frissítek. Vörös-kő és máris Ágasvár alatt állok. Ráfordulok a Szamár-kőre és figyelem magam illetve a lábam jelzéseit. Semmi. Se görcs, se fáradtság. Így végigfutom a meredek részeket is. A csúcson nézek másodszor az órámra.(3.39) Még nem értékelek várható célidőt. Jön a meredek, köves, csúszós lejtő majd a combizom merevítő Csörgő patak melletti rész. Újabb frissítés (ez a legfontosabb) majd kézbe egy kétdecis kis kulacs és irány a Múzsla!

Itt dől el minden, de erre külön készültem. Már az alsó, meredek részeken is szinte repülök felfelé. Tökéletes az energetikám, a lábaim és a tudatom. Dinamikusan, és ami a legfontosabb hatékonyan haladok. Erőlködés nélkül végigfutom az összes emelkedőt és 4.35-re felérek a csúcsra. Most először kezdek számolgatni. Lábam rendben, energetika rendben, terep rendben, fékek ki és gyerünk. Ez a szakasz 32-42 perc között volt eddig minden esetben. Tehát 5.10 körüli időt futok majd. Ezen információval kiegészül az amúgy is nyugodt állapotom és az eddig tapasztalt és végzett precíz hatékonysággal befutok a célba. Az utolsó kilométeren még hallgatom, ahogy a szurdokpüspöki templomtoronyban éppen harangoznak. Elmosolyodom magamban. Eszembe jut az 1993-as év, amikor 6.02-t futottam. Pedig akkor először szerettem volna hat órán belül futni, de nem bírtam. A templom harangjai szomorúan jelezték a lemaradásomat…

Most, szinte ugyanott futok, megint harangoznak, és megint nem értem be harangszó előtt. Nem, nem persze. Csak most a 11 órát üti a harang nem pedig a déli 12-t. Eltelt húsz év, javultam egy órát, de közben, mint a hegyek, semmit nem változtam…

Fotók: Szaszaphoto